Hogy a valóságban hogyan is történt, hogy a nagy Walt Disney mégiscsak megkapta sok év csatározás után írójától a Mary Poppins-történet megfilmesítésének jogát, azt a filmtörténet komoly lapjai őrzik. Mi egy filmet látunk, Disney-filmet, amely tetőtől talpig kellemetes Disney-termék. Jó kivitelben, hibátlanra csiszolva.
A humora szórakoztató, iróniája csöppet sem bánt. Ami a Londonból érkezett ausztrál születésű írónő és a nagyhatalmú hollywoodi stúdióguru között történik a vásznon, az jópofa anekdota.
Mutatós sztori intim filmes titkok meglibbentésének csáberejével. A Banks úr megmentése ugyanis Walt Disney és Pamela Lyndon Travers (eredeti nevén Helen Lyndon Goff) közötti párharc zenésen és mutatósan hollywoodiasított változata.
Az édesített sztori varázsos sója, hogy a Mary Poppins írója bicskanyitogatóan kellemetlen, kekec öreglány. Mindenbe beleköt, mindenkit megszurkál. Szerepében Emma Thompson szenzációs alakítással őrjíti meg a nézőt.
A filmet régen elfelejtjük, a játéka elevenen él az emlékezetben. Rideg megközelíthetetlenségével szemben a Disney-birodalom csupa negéd, igaz, az életnagyságú Mickey-egereknek, a seregnyi Donald-kacsának, a tárgyalóasztalra halmozott mérhetetlen mennyiségű édességnek van némi önironikus felhangja, de Disney alakja idealizált.
Még a közismert nőgyűlölete sem bukkan elő, pedig itt aztán lenne terepe. A felhőtlenül szórakoztató film nagy értéke egy párhuzamosan futó történet Pamela Travers gyerekkoráról, szegénységről, részeges apja iránti rajongásáról, s egy nagynéni személyében felbukkanó varázsos figuráról, aki a mesehős Mary Poppins ihletője lehetett.
(Banks úr megmentése ****)
