Az EU múlt hétfői tanácsülésén elsősorban Svédország kardoskodott a beavatkozás mellett, de a tagállamok többsége erőteljes fenntartásaikat hangoztatták. Némelyek azt vetették fel, megéri-e az EU-nak belefogni egy ilyen kétes kimenetelű vállalkozásba?
A Közép-Afrikai Köztársaság történetét az ország1960-ban történt függetlenné válása óta összecsapások, leszámolások, katonai hatalomátvételeksora tarkította. Múltjának legsötétebb szakasza Jean-Jedel Bokassa nevéhez fűződik, aki 1966-ban puccsal ragadta magához a hatalmat, 1976-tól pedig monarchiává változtatta országát, saját magát császárrá koronáztatta. Az uralkodó számára az emberhús jelentette az igazi ínyencfalatot, hatalmas hűtőtermében gyűjtögette az elfogyasztandó tetemeket.
Bokassát is puccsal távolították el a hatalomból, utóda, André Kolingba ezredes 1979-től 1993-ig állt az ország élén, 1991-ben többpártrendszert vezetett be. 1993-ban ugyan Ange-Félix Patassé megnyerte a szabad választást, a demokrácia azonban továbbra is igen ingatag maradt. Patassét 1999-ben újraválasztották, de 2003-ban Francois Bozizé puccs révén került hatalomra. 2006-ban aztán elnökké választották.
Az ország északi részén azonban egyre hevesebb harcok alakultak ki a kormányerők és a lázadók között. Emberi jogi szervezetek szerint az összecsapások milliókat érintettek, több mint 200 ezer embernek kellett elmenekülnie lakóhelyéről. 78 ezren menekültek külföldre.
A kormányzatot az egykori gyarmatosító Franciaország is támogatta a lázadók elleni harcában. A helyzet azonban mit sem javult. Az iszlamisták által dominált Séléka szövetség fegyveresei mind nagyobb területeket foglaltak el. 2012 decemberében az Egyesült Államok merényletektől tartva felfüggesztette nagykövetségének működését.
A szomszédos afrikai országokat is egyre jobban aggasztották a közép-afrikai fejlemények. Ezért a Közép-Afrikai Gazdasági Közösség (CEEAC) államai megállapodtak arról, hogy csapatokat küldenek a kormányerők megsegítésére. 2013 elején Gabon, Kamerun és Kongó 120-120 katonát küldött, Franciaország pedig 600 katonával egészítette ki a kontingenst. Ezt követően Dél-Afrika 400 katonával segítette a bangui kormányerőket. Az afrikai haderő fokozatosan 2500 fősre nőtt.
A nemzetközi összefogás hatására a Séléka hajlandó volt a tűzszünetre, s elállt legfőbb követelésétől, Bozizé lemondatásától. Az új kormányban a Séléka által delegált politikusok is szerepet kaptak, de az öt tárcavezető márciusban kilépett a kormányból arra hivatkozva, hogy az elnök továbbra is teljhatalomra törekszik, s veszélybe sodorja a megbékélési folyamatot.
Ezután minden kezdődött elölről. Március végén ismét harcok törtek ki, a lázadók felmondták a tűzszünetet, elfoglalták a fővárost, s az általuk támogatott Michel Djotodiát tették meg elnöknek. Ő volt az első muzulmán államfő a keresztény többségű országban.
Bár az új elnök szeptemberben feloszlatta a Sélékát, tagjai hivatalosan legalábbis csatlakoztak a kormányerőkhöz, novemberben minden korábbinál súlyosabb harcok alakultak ki a kormány új támogatói és Bozizé milíciái között. Valójában muzulmán-keresztény vallásháború kezdett kibontakozni. Utóbbiak népirtással vádolták a Sélékát, s egyre többen csatlakoztak a megbuktatott elnök fegyvereseihez.
Az afrikai katonák képtelenek voltak elejét venni a vérontásnak, 400 ezerre nőtt a menekültek száma. Különösen az északi részen vált tarthatatlanná a helyzet. Francois Hollande francia elnök ezért további francia csapatokat küldött az országba, megkétszerezte az ott szolgáló katonák számát, 2013. december 5-én pedig az ENSZ is jóváhagyta a francia katonai beavatkozás kiterjesztését.
Hollande döntésének nyilván belpolitikai okai is voltak. A tavaly tavaszi katonai beavatkozás Maliban teljes sikerrel járt, s a köztársasági elnök azt remélhette, a külpolitika eredményessége népszerűségére is kedvező hatással van. A felmérések azonban nem igazolták várakozásait.
A káosz átterjedt a fővárosra is, miután Bozizé egységei támadást intéztek ellene. Több százan vesztették életüket. Később az afrikai hadsereg mintegy ezer fővel való megnöveléséről is döntés született. A békefenntartók számának növelésével azonban valamelyest stabilizálódott a helyzet. Igaz, ideális állapotokról szó sincs, ma is szinte mindennaposak a vallási gyűlöletből fakadó támadások.
A közép-afrikai országok nyomására január 10-én lemondott Djotodia elnök, s Nicolas Tiangaye kormányfő. Mindketten Beninbe távoztak. Hétfőn az átmeneti parlament Bangui főpolgármesterét, Catherine Samba-Panzát választotta meg ideiglenes államfőnek, aki múlt pénteken tette le a hivatali esküt. Az új választásig áll az ország élén.
Erre legkorábban is 2015 elején kerülhet sor. Mind a szomszédos afrikai országok, mind az Európai Unió attól tette függővé a további támogatást, hogy olyan személyt tegyenek meg vezetőnek, aki nem megosztó személyiség. Azt is követelték az ideiglenes elnöktől, hogy a Sélékával is működjön együtt. Samba-Panza megválasztását azért tartották jó megoldásnak, mert azon kevés politikusok közé tartozik, akiknek nem tapad vér a kezéhez.
