A holokauszt évfordulójának megemlékezései kapcsán igen figyelemreméltó, jelentőségében aligha túlbecsülhető módon beszélt e hét csütörtökön L. Simon László az ATV-ben. Körültekintően kifejtette: mind a mai kormány, mind maga a kormányfő tisztában van azzal, hogy az egykori magyar politika, és személyesen Horthy felelős volt mindazért, ami akár az 1944-es német megszállás előtt, akár utána a hazai zsidósággal történt, és ezt nem is áll szándékukban eltagadni.
A kulturális államtitkár lelkiismeretesen felidézte, hogy a közigazgatás intézményei deportálási buzgalmukban "túllicitálták" Eichmann ígényeit is, és az auschwitzi haláltábor parancsnokának tiltakozása ellenére erőltetett ütemben szállították a transzportokat. Egyértelművé kell tehát tennünk, hogy mindezek a bűnök nem kizárólag a németeket terhelik; mert történelmi tény, hogy a magyar állam annak idején nemhogy nem védte meg polgárait - ellenkezőleg: kiszolgáltatta őket a pusztulásnak.
Tisztességes, világos állásfoglalás volt ez, vajha minden kormánypárti politikus hasonlóképp beszélne a nyilvánosság előtt. Volt azonban egyetlen kérdés, amelyet L. Simon elszántan meg sem hallott, egy téma, amiről semmiképp sem akart nyilatkozni. A német megszállás tervezett emlékműve kapcsán kirobbant botrány minden bizonnyal forró kása az államtitkár számára, mert mindent elkövetett, hogy megkerülje.
Vajon miért? Hiszen a Szabadság-térre állítandó szoborkompozíció azért provokált erős társadalmi tiltakozást, mert szimbolikájának elfogadhatatlan jelentése szerint a német agresszor egy birodalmi sas képében lecsap a vétlen magyarságot megszemélyesítő Gábriel arkangyalra. (Nem mellesleg: a német sas, mint nemzeti jelkép, nem köthető egyedül a náci Németországhoz.) Érthető, hogy ezt az értelmezést - éppen mindazon argumentumok alapján, amelyeket L.Simon László is felsorolt - a történelemhamisítással szembeszálló értelmiségiek elutasítják. De ha a kormányzat nevében megszólaló államtitkár, meg a szobor ellen protestálók végtére is egyetértenek a holokausztért viselendő magyar felelősség dolgában, akkor vajon mi a magyarázata L.Simon furcsa viselkedésének?
Miért nem mondta ki nyugodt lélekkel a televízió kamerái előtt, hogy miután a történészek hozzászólásai rávilágítottak az emlékmű üzenetének hamisságára, a kormány bizonyára lemond ennek a plasztikának a felállításáról? Nem kétséges, hogy ez lett volna a következetes, egyenes és ezért egyedül helyénvaló államtitkári reagálás? Hogy mégsem került rá sor, annak csupán az lehet az egyetlen oka, hogy L. Simon ugyan felhatalmazást kapott fentebb idézett véleményének előadására - már ami a magyar politikai establishment bűnösségét illeti -, de arra már nem volt engedélye, hogy kritikát gyakoroljon a hazug szobor felett.
Vagyis pontosan odáig mehetett el, ameddig Kőrösi Csaba, Magyarország ENSZ-képviselője is, aki New Yorkban, ugyancsak csütörtökön hivatalosan bocsánatot kért, amiért a magyar állam a holokauszt idején segédkezett a népirtásban - majd kifejezte azt a meggyőződését, miszerint "ennek a bocsánatkérésnek a nemzeti emlékezet és identitás részévé kell válnia".
Így már érthetőbb a kulturális államtitkár itthoni kiállása is. Követte azt az új kánont, amelynek felvállalása elől a rezsim vezetői az utóbbi időben már nem térhettek ki, ha nemzetközi reputációjukon javítani akartak valamit. Mert az utóbbi években mind az európai, mind az amerikai közvélemény egyöntetűen úgy könyvelte el az Orbán-kurzust, mint a szélsőjobb frazeológiájának és akcióinak legalábbis hallgatólagos támogatóját. És a diplomáciai figyelmeztetések súlyát nem lehetett továbbra is figyelmen kívül hagyni, feltéve, hogy a kormány nem akarta teljesen diszkreditálni magát az euroatlanti politika színterein.
Márpedig a keleti nyitás hangzatos szólamai mégsem pótolhatják a "hanyatló Nyugat" partneri jóindulatát. A verbális kormányzati kommunikáció tehát "adaptálta" az európai demokráciák közmegegyezésén nyugvó történelemszemléletet; Orbánék kénytelen-kelletlen megértették, hogy nem mosdathatják ki a gyalázatból a Horthy-érát. Retorikai mentegetésével mindenesetre fel kell hagyniuk.
De úgy látszik, a hangot nem akarják szinkronba hozni a képpel. A maradandó vizualitás nyelvén mégiscsak ragaszkodnak annak a kifejezéséhez, amit híveik jórésze - s nem utolsó sorban a szélsőjobb tábora -, valójában gondol, s amit az emlékmű készségesen hirdet: hogy a német okkupáció megfosztotta az országot szuverenitásától, ami pedig ezután történt, abban a magyarok a vétlen áldozat szerepét szenvedték el.
Orbán Viktor ezzel a látványos szuggesztióval sokak régi igényét szolgálja ki; mindazokét, akik nem is tagadják, hogy az előző generációk feltétlen ártatlanságáról szeretnének hallani. Akik mindig is frusztráltan élték meg, hogy az apák és nagyapák esetleges felelőssége a harmincas-negyvenes években történtekért egyáltalán felvetődhet. Mennyivel megnyugtatóbb elhinni, hogy a birodalmi sas tehet minden gyalázatról, amit azokban az években magyar a magyar ellen elkövetett.
