Most olvasgatom a norwichi Szent Williamről szóló leírásokat, hát, hogy azért a fejlett középkorban ezt mennyivel jobban csinálták! Úgy értem, a mai magyar közállapotokhoz képest fejlett középkorban. Élt, éldegélt egy Willam nevű cserzővarga-inas az angliai Norwich-ban, gyakran járt bőrt venni a helyi zsidókhoz, aztán egyszer eltűnt, majd megtalálták szegénynek a meztelen holttestét (helyesebben: cipő és zakó volt rajta) egy távoli erdőben. Eltemették, és majdnem vége is a történetnek, de aztán érkezett egy szerzetes a városba, aki lefolytatott egy vizsgálatot. Leírja, hogy egy kikeresztelkedett zsidó elmondta neki, a Talmud szerint nekik minden évben meg kell ölni egy keresztény fiatalt.
Leírja továbbá, hogy egy szemtanú, egy szakács (neve valahogy nincs) bevallotta, a zsidók megbízásából ő csalta el a gyereket otthonról. Egy keresztény cselédlánynak meg az jutott hirtelen eszébe (valahogy neki sincs neve), hogy a kulcslyukon keresztül leselkedve látta, amint a zsidók keresztre feszítik a cserzővarga-inast. És így tovább. Nem lett a dologból a tömeggyilkosság, mert amikor a papnak már sikerült kellőképpen feldühíteni a lakosságot, kilovagolt a várból a helyi normann főúr a testőreivel és bementette a zsidókat a falak mögé, a papot pedig elzavarta. Az el is ment bánatosan, de az egyház nem nyugodott bele a dologba, és mivel mást pillanatnyilag nem tehettek, szentté avatták a fiút.
Aztán tovább dolgoztak a most már szent célért, nemsokára sikerült is pogromokat kirobbantaniuk és ötven év múlva kiűzték a zsidókat Angliából, pedig még a nagy kereszteslovag, aki aztán igazán tett valamit a kereszténységért, mert évekig harcolt a Szentföldön, Oroszlánszívű Richárd is megpróbálta lefékezni az antiszemita hecckampányt, mert tudta, hogy az ország gazdasági fellendüléséhez szükség van a zsidók szakértelmére és munkakultúrájára.
Richárd király azonban hamarosan meghalt, és akkor elszabadultak az indulatok. Szörnyűségek történtek, tömeges gyilkosságok, fosztogatások, öngyilkosságra kényszerítések, és végül a zsidók mit tehettek volna mást, elmenekültek. Ilyen volt a középkor Angliában. (Merthogy azért a középkor óta Angliában nem került sor bármiféle támadásra a zsidó közösség ellen.)
Amennyire meg tudom ítélni, bár nem vagyok jogász, hazánk jogi szempontból is szépen fejlődik, mondjuk az angol Magna Charta színvonalát mintha még nem értük volna el, tehát éppen norwichi Szent William korát éljük.
Öt milliárdból építünk egy emlékhelyet az Auschwitzban legyilkolt zsidó gyerekeknek, merthogy "arról nincs vita, az borzalmas dolog volt". Értsd: arról tehát lehet vita, hogy öregeket, nőket, férfiakat is megöltek, százezerszám. Vajon, milyen vita lehet erről? Mint Konrád György, az egyik legnagyobb élő magyar író nyilatkozta: ezt az öt milliárd forintot fordítsa inkább a kormány a ma élő szegény magyar gyerekek megsegítésére.
Aztán 211 milliót fizet kis hazánk a hírek szerint a szobrásznak, és további száz milliót anyagért, talajmozgatásért, miegymásért, hogy a német megszállás emlékművét felállíthassa a Szabadság téren a szovjet emlékművel szemben, egyben azt is megszállási emlékművé lefokozva, abból a ki nem mondott, de teljesen egyértelmű célból, hogy a magyar holokauszt felelősségét a németekre kenjük. Hát persze, hogy felelősek a német nácik; de azért Eichmann azzal a tizenhat rablógyilkossal, akik a kommandóját alkották, aligha tudott volna deportálni hat hét alatt négyszázharmincezer embert Auschwitzba. Ehhez talán kellett egy icipici hazai segítség is.
Aztán az is jó ötlet, hogy óriási összegekért létrehozzunk egy újabb holokausztkutató intézetet, élére állítva egy olyan történészt aki, a Kamenyec-Podolszkijba történő kiszállítást csak "idegenrendészeti ügynek" tartja (tizennyolcezer halott). És a felháborodás hatására csak annyit bír kinyögni, hogy senkit nem akart megbántani, de mind a véleményét, mind állását tartja.
A többek között e célra létrehozott minisztérium másfél milliárd forintot szétoszt egy ellenőrizhetetlen pályázaton a holokauszt-év megemlékezéseit segítendő, amely pályázaton egy sor általam ismert kitűnő kezdeményezés nem nyert, viszont sorban nyertek szerzetesrendek és amerikai magyar szervezetek abból a célból, hogy a mentőkről megemlékezzenek. (Abszolút tisztelet a mentőknek, csak ez a mostani beállítás úgy tünteti fel a dolgot, mintha nagyméretű embermentés lett volna nálunk, pedig sajnos éppen az ellenkezője az igaz.) Mindegy, a lényeg, hogy a lakosság azt hallja, ennyi millió, annyi millió, meg milliárd és ez mind a holokausztra, miközben az életszínvonal meg romlik. Kire fog haragudni, kire lesz dühös a megy átlagpolgár? Vajon kire?
A zsidó szervezetek, hallhatóan egyre kétségbeesettebben, tiltakoznak. Föltehetőleg érzik a veszélyt. Nem arról van szó, hogy a holokauszt emlékév kapcsán ne tegyünk semmit, sőt. Valóban szembe kellene nézni a múltunkkal, de még inkább a jelenünkkel.
