Szép kor, de aki elfogult híveként rendszeresen figyelte pályafutását, soványodó arcán, fokozódó fáradtságán látta küzdelmét a halálos kórral. Úgy másfél évtizede diagnosztizálták orvosai a gyomorrákot, de ő nem tört le, vezényelt fáradhatatlanul, szinte a végítélet napjáig, a zenei tévé csatornáknak az egyik legtöbbet vetített sztárja volt. Amint megjelent valamelyik zenekara élén nyomban fölbukkant a varázs, (valamelyik zenekara, mert több is volt neki), a tekintete átszellemült, sugárzott. Nem csupán karja és pálcája alatt tündökölt a klasszikus vagy kortárs komponista alkotása, egész teste tolmácsolta a művet. És csodálatos memóriája volt, partitúra nélkül vezényelt végig egész operákat, szimfóniákat. A halálhírét közlő távirat mottóként egyik idézetét is citálta: a végzet, akár egy szimfónia befejezése, méltó opera finálé. Hiszen tudta, hogy búcsúznia kell, minden föllépése ajándék volt.
Aligha véletlen, hogy a muzsika fölszentelt papja volt, hiszen az itáliai zene fővárosa, Milánó a szülőhelye. Itt is kezdte pályafutását a Scala árkában, törvényszerűen, hiszen édesapja is a zene prófétája volt, hegedűs és komponista, az ő fia, Daniele pedig operaigazgató, az Abbadók dinasztia. Ő maga Milánó után álompályát járt be, a legnagyobb és legpatinásabb zenekarok élén, Bécsben, New Yorkban, Berlinben, Londonban, hogy aztán élete vége felé a még Toscanini teremtette svájci együttest, a mára ugyancsak etalonnak számító luzernit vezényelje. Azzal a különbséggel, hogy még látta ott Toscanini egyik próbáját, de a „zsarnokság” akkor riasztotta. Ő viszont ezzel a gárdával olyannyira népszerű lett, hogy a zene megszállottjai, ha a képernyőn megjelent, nem csak Abbadót ismerték föl nyomban, hanem klarinétosának bumfordi fejét is, amint Mozartot fújja, ütőseit, amikor a dobot püfölik, és amint elbűvölve követik minden ujjának rezdülését. Hatalmas volt a repertoárja.
Az élén természetesen Salzburg és Bécs óriásainak a művei, de vele klasszikus lett azonnal a XX. század komponista nagysága, Gustav Mahler is, a fölvételei ebben a műfajban mintának számítanak. Abbado mindig rajongott az ifjú tehetségekért, és jóllehet a legendás együttesek ő érte versengtek, fiatalokból 1986.-ban megteremtette a Mahler zenekart, sőt a világ „túlfelén” Venezuelában a Simon Bolivar orkesztrát is. Budapestre tavaly tavasszal a fesztiválra ugyancsak ifjú Mozart zenekarral érkezett, élükön a MÜPÁ-ban Mozartot és Beethovent dirigált. És egy másik magyar vonatkozás: Abbado pályafutása alatt először a Deutsche Gramophon gondozásában 2006-ban rögzítette lemezre „A varázsfuvolát”, a Mahler zenekarral. A fölvételen René Pape a New York-i Met basszussztárja Sarastro, az Éj királynője pedig hazai énekes csillag, Miklósa Erika.
Abbado muzsikus volt, mint az egyik méltatója megállapította, a „zene csodája”.. Soha nem volt pártszimpátiája, „mindig is utáltam bármilyen mozgalomhoz tartozni” – nyilatkozta egyszer a Diapason című folyóiratnak. „Szabadnak kell lenni – tette hozzá -, ezért is tiltakoztam, amikor az oroszok 1968-ban bevonultak Prágába”. De jegyzik föl a visszaemlékezések, a második világháborúban egész családja a nácizmus és a fasizmus ellen lépett föl, ezt szinte kamaszkorból vitte magával.