A szerzők a kapitalizmus három, egymást követő "szellemét" különböztetik meg. Az első, a kapitalizmus vállalkozó szelleme az 1930-as évek nagy válságának idején tűnik el; a kapitalizmus második szelleme már nem a vállalkozót eszményíti, hanem a nagy cég sikeres főnökét. Könnyű észrevenni a szoros párhuzamot az individualista, protestáns etikára épülő kapitalizmusból a "szervezeti ember" korporációs-menedzseri kapitalizmusába való, jól ismert átmenettel. Az 1970-es évek fejlődésére már egyre nagyobb hatást gyakorol a kapitalizmus harmadik szelleme: a kapitalizmus feladja a termelés folyamatának hierarchikus, fordista struktúráját, és helyette kialakít egy hálózat alapú szervezeti formát.
Ez teret enged a munkavállalói kezdeményezésnek és a munkahelyi autonómiának. A hierarchikus-centralizált irányítási lánc helyett kiterjedt hálózatokat kapunk résztvevők sokaságával, a munkát teamekben szervezik, vagy projektek alapján, figyelembe veszik a vásárlói megelégedettséget, és általánosan mobilizálják a munkásokat, hogy megvalósítsák vezetőik vízióit. Ilyen módon a kapitalizmus maga is átalakul, és új legitimációt nyer, mint egy egyenlősítő "projekt": miután kiemeli, úgymond, az önálló interakciót és a spontán önszerveződést, még a szélsőbal munkás-önigazgató retorikáját is kisajátítja, és antikapitalistából kapitalista jelszóvá alakítja át.
A nagy Gatsby című regényből készült mai feldolgozás megint aktuális szerzővé tette F. Scott Fitzgeraldot, akinek antikapitalista üzenetére kevésbé figyeltek fel a kortársak és az utókor. Én éppen a kapitalizmus egyik szellemét szeretném felidézni egy másik nagy Fitzgerald-regény, Az éj szelíd trónján alapján. A regény egy személyiség szétesésének és leépülésének a története - amelyben mindkettőnek vannak külső és belső okai. A főszereplő Dick Diver, a nagy reményekkel induló, tehetséges, fiatal pszichiáter a Fitzgerald-hősök között a legvegytisztább példája annak az embernek, aki két ellentétes etikai kódnak próbál megfelelni az életben.
Fiatal korában a protestáns etikával "indít", mint Gatsby, aztán őt is megkísérti a dologtalan osztály, méghozzá egy dúsgazdag örökösnő, a szép Nicole alakjában. Nick megpróbál megfelelni a kihívásnak, és megőrizni ifjúkora eszméit Nicole oldalán. A dologtalan (kapitalista) osztály élete és értékrendszere azonban összeegyeztethetetlen Nick hivatásetikájával és elveivel. A dologtalan osztály - Nicole közvetítésével - felemészti Dicket, és kiszív belőle minden vitalitást, motivációt és férfierőt. Ebben az értelemben Nicole vámpír: úgy nyeri vissza az egészségét, hogy kihasználja Dick odafigyelését, kedvességét, nagylelkűségét és önzetlenségét, vagyis mindazokat a tulajdonságait, amelyek reménytelenül hiányoznak a dologtalan osztályból. A sikeres kezelés után Dick Diver üres héját kihajítja a szemétbe a dologtalan osztály, hiszen többet már nem használhat nekik, és nincs értelme tovább férjként vagy doktorként megtartani.
Nicole egy világrendszert szimbolizál, amely nagyon világosan meghatározott érdekek mentén mozog. Az is kiderül belőle, hogy Nicole betegsége ellenére világa sokkal erősebb és biztonságosabb, mint Dické. Amíg a Warren családnak van pénze, akármikor beszerezhetnek neki egy másik tehetséges, fiatal doktort, szép számmal lesznek, akik kapnak a lehetőségen. Nicole-t a látszat ellenére a betegség sem töri össze igazán, az egyetlen, ami valóban megtörheti, ha a család elveszíti minden vagyonát, de hát ehhez az amerikai kapitalista rendszer egészét kellene megdönteni. Nicole e tekintetben nem más, hanem pontosan ugyanolyan, mint üzleti észjárású nővére, Baby Warren: eszébe sem jut, hogy az emberi viszonyokat a pénzen kívül más is irányíthatja.
Az ár, amit Dick fizet a dologtalan osztálytól való megszabadulásáért, társadalmilag és pszichológiailag rettenetesen magas. A függetlenség ára az amerikai álom feladása: Dick nem törekszik többé sikerre abban a társadalomban, ahol a dollárt sokkal többre becsülik, mint az emberi életet. Ezeknek a lázadóknak a sorsa azonban a társadalmi kirekesztés és lenézés, hiszen az "élhetetleneket" semmire nem becsüli a kíméletlen érvényesülési morálnak mindent alárendelő, kasztszerűen felépülő (és úgy is gondolkodó) osztálytársadalom.
Az éj szelíd trónján kordiagnózis, de a mai kor diagnózisaként is szolgál. Ma is többnyire a társadalom perifériájára szorulnak azok, akik a rendszer egésze ellen lázad(ná)nak. Vagy pedig, mint Dick, a saját kárukon tanulják meg: a kapitalizmus nemcsak a munkaerejüket, hanem szellemi és testi egészségüket, életerejüket is elszívhatja.
A hivatásetika ebben az értelemben a globális kapitalizmus egyik új kizsákmányolási eszköze.
