Vasárnap déltől este hatig a kneszet épületénél búcsúzhattak el az izraeliek a legendás tábornoktól. A hivatalos állami búcsúztatás ma délelőtt lesz szintén az izraeli parlamentnél. A katonai tiszteletadás részeként hat tábornok emeli vállára koporsóját. Beszédet mond Benjámin Netanjahu kormányfő, Simon Peresz államelnök, Juli Edelstein parlamenti elnök, a család két képviselője, valamint két külföldi vendég, Joe Biden amerikai alelnök és a Tony Blair volt brit miniszterelnök.
A szertartásra Izraelbe érkezik többek között Jirí Rusnok cseh miniszterelnök, Szergej Nariskin, az orosz állami duma elnöke, Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter, Jorge Fernández Díaz spanyol belügyminiszter, Chris Alexander, Kanada állampolgársági és bevándorlási ügyek minisztere és más nemzetközi méltóságok.
A ceremónia után katonai díszkonvoj szállítja a koporsót a családi birtokra, a Gázai övezethez közeli Szikomor-tanyára, ahol délután Brassóból elszármazott felesége, Lili mellé temetik. A katonai konvoj útközben megáll Latrunnál, ahol a hadsereg vezérkara rendkívüli ülést tart, és ahol az elhunyt miniszterelnök az 1948-as függetlenségi háborúban fiatal katonaként súlyosan megsebesült.
Kerítés a ház körül
Vannak gyermekek, akik szüleikkel szembefordulva, azok elveit megtagadva válnak erősakaratú felnőttekké. Ariel Saron esetében ez nem így történt. Pedig apja, Samuel Scheinermann igencsak kemény, ellentmondást nem tűrő ember volt, aki mellesleg szívből utálta annak a szövetkezeti falunak - KfarMalalnak - szocialista-kollektivista elveit, melyben a család élt. Ők voltak az egyedüliek, akik szomszédaik szellemiségének fittyet hányva kerítést húztak házuk köré.
Az apa a szocialistáknál csak az arabokat vetette meg jobban, igen korán gyermekeibe oltva ezt az érzést - csakúgy, mint a baloldallal szembeni ellenszenvet. Fia, Ariel, 1928-ban született, "héberesített" nevét attól a tájegységtől nyerte, melyben élt: a Saron Völgyétől.
Az ifjú Ariel - vagy, ahogy a családban és barátai körében hívták, Arik - teljes egészében magáévá tette apja - és talán még annál is keményebb fából faragott anyja - elveit. Már 14 évesen kiképző volt egy militáns zsidó ifjúsági szervezetben és hasonló korú társaival együtt sokat portyázott a környező, terroristákat rejtegető arab falvak körül.
Felnőve tagja, majd egyik helyi vezetője lett a zsidó települések védelmi szervezetének, a Haganának, illetve - az önálló állam kikiáltása után - az izraeli hadseregnek. Az 1948-49-es függetlenségi háborúban bátran és erélyesen harcolt, de öntörvényűen, felettesei parancsaira nem sokat adva. Ez is oka lett annak, hogy egysége több tagja értelmetlen módon életét vesztette, ő maga pedig súlyosan megsebesült.
Válaszul arra, hogy arab terroristák Gázából és Ciszjordániából beszivárogva izraeli civilek tucatjait gyilkolják le - többeket vadállati kegyetlenséggel - Saron 1953-ban megszervezte (nézőponttól függően) legendás, illetve hírhedt 101-es alakulatát, amely a terroristákéhoz hasonló kíméletlenséggel válaszolt azok akcióira.
Szembeszegült főparancsnokával
Az 1956-os Sínai-félszigeti hadjáratban ismét bátran harcolt, ám újra beleesett régi hibájába, az engedetlenségbe. A főparancsnokkal, Móse Dajannal szembeszegülve olyan akciókba kezdett, melyek eredményekkel nem, csak felesleges veszteségekkel jártak. Katonai karrierje ezért megakadt: 1964-ig kizárták az előléptetésből.
Elkeseredettségét személyes tragédiák is mélyítették: első házasságából származó hat éves fia a karjai közt halt meg, miután egy hasonló korú társa fegyverrel játszva agyonlőtte. Felesége, az erdélyi - brassói - származású Margalit nem sokkal később közlekedési balesetben vesztette életét, ami után Saron annak hugát, Lilit vette el. Lili 1999-ben rákban halt meg.
Az 1967-es Hatnapos Háborúban Saronnak jelentős része volt Izrael minden korábbinál nagyobb katonai sikerében, ám viszonya feletteseivel ismét megromlott. Újra az arab-palesztin gerillák elleni harcnak szentelte magát - a régi eredményességgel és kíméletlenséggel.
Otthoni és külföldi bírálói meg is vádolták azzal, hogy kegyetlen akcióival a végletekig fokozza az arabok gyűlöletét, s így éppenséggel a terror irányítóinak kezére játszik. Saron az ilyen nézeteket "értelmiségi nyavalygásoknak" minősítette, büszkén vallva magát "egyszerű parasztnak és katonának". (Ami részben persze csak imázsépítés volt, hiszen járt ő egyetemre is.)
Saron nagy pillanata az 1973-s Jom kippuri háború volt, amikor Izrael a meglepetésszerű arab támadás nyomán a katonai vereség szélére sodródott. Mivel korábbi engedetlensége miatt tulajdonképpen már nem tartozott a hadsereg állományába, egyfajta önkéntesként vezette át tartalékos katonai egységeit a Szuezi csatornán és kerített be egy egész egyiptomi hadsereget, megfordítva ez által a háború menetét.
És természetesen ismét úgy, hogy figyelmen kívül hagyta felettesei utasításait. Ez úttal persze nem érte bírálat. Sőt, katonái, akiknek életét pedig soha nem kímélte, valósággal istenítették. Híressé vált az a felirat, melyet harckocsijaik oldalára festettek: "Arik, Izrael királya". Saron ekkor egész Izrael hőse volt.
Ám ahhoz, hogy valóban "király" legyen, be kellett lépnie a politika addig nem sokra tartott világába. Ez igazából csak 1977-ben sikerült neki, amikor a jobboldal új pártja, a Likud - melynek létrehozásában kezdeményezően közreműködött - véget vetett a baloldal három évtizedes hatalmának és Menachem Begin vezetésével kormányt alakított. Saron a mezőgazdasági tárcát kapta. Pozícióját régi szívügye, a gázai és ciszjordániai településépítés a felgyorsítására használta fel.
Tevékenységében a jobboldal által akkor még egységesen vallott "Egész Izrael" doktrína vezette, amely szerint a zsidó államnak joga van az egész történelmi Palesztina területére. Hogy ez a jog a gyakorlatban is érvényesüljön - vallotta - zsidó településeket kell létrehozni szerte a megszállt területeken. Ezért is nevezték el - egyesek hálásan, mások megvetően - a "települések atyjának".
Buldózernek is hívták
Másik "beceneve" a "buldózer" lett. Ezt egyrészt durva céltudatosságával "érdemelte ki", másrészt azzal, hogy rendőrei és katonái ezen eszközzel törölték el a föld színéről azon palesztin családok házait, melyek hozzátartozói izraeliek elleni merényletekben vettek részt.
Az 1981-es választások után az eddigieknél is testhez állóbb tisztséget kapott: védelmi miniszter lett. Ebben a minőségében lépett fel a PFSZ gerillái ellen, akik Libanonból beszivárogva rettegésben tartották Észak-Izrael lakosságát. Katonáival benyomult a szomszédos arab országba, elfoglalva annak fővárosát, Bejrútot is.
Libanonban ekkor polgárháború dúlt, melynek során - 1982 szeptemberében - merénylet áldozata lett az ország jobboldali keresztény elnöke, Basir Dzsemajel. A bosszúszomjas keresztény fegyveresek, akik a palesztinokat vádolták a merénylettel, benyomultak két bejrúti palesztin menekülttáborba - Szabrába és Satilába, legyilkolva annak több száz, más adatok szerint több ezer lakosát. Az izraeli hadsereg helyszínen állomásozó egységei tétlenül nézték a tragédiát.
Saron ezzel új melléknevet kapott: az arab világban az óta is csak "bejrúti mészárosként" emlegetik. Ami nyilvánvalóan igaztalan, hiszen a tömeggyilkosságban sem ő, sem katonái nem vettek részt. Másrészt persze, miután a területet katonailag megszállták, kötelességük lett volna az ottani polgári lakosok védelme, még akkor is, ha azok legszívesebben egy kanál vízben megfojtották volna őket.
Izraelben állami vizsgálóbizottság alakult, amely megállapította: Saronnak közvetett felelőssége volt a tömeggyilkosságban. Lemondásra kényszerült.
1984-ben azonban visszakerült a kormányba, melynek egészen 1992-ig, a baloldali Munkapárt hatalomra jutásáig tagja maradt. Ellenzékben Saron minden lehető módon "fúrta" az oslói megállapodásokkal elkezdődött békefolyamatot és ebben gyakorlati szövetségesre lelt a Hamász nevű palesztin terrorszervezetben, amely öngyilkos merényletekkel vette el az izraeliek kedvét a megbékéléshez szükséges engedményektől.
Saront 1999-ben a Likud elnökévé választották, majd 2001-es választásokkal végre elérte célját: miniszterelnök lett. Ebben szerepe volt annak is, hogy az előző évben sok száz rendőr kíséretében demonstratív módon ellátogatott a muszlimok szent helyeihez, a jeruzsálemi Templomhegyre.
Ezt a palesztinok provokációnak tekintették (az is volt), mely mintegy a gyújtózsinór szerepét játszotta a második palesztin intifáda (erőszakos tiltakozó mozgalom) kitörésében. A megrettent izraeli lakosság földcsuszamlásszerű többséggel szavazott az erőskezű vezetőre, Ariel Saronra.
Akinek politikájában ez után azonban váratlan, szinte 180-fokos fordulat következett: ő, aki az előtt az "Egész Izrael" doktrínáját propagálta, ellenezve mindenféle területi engedményt, 2003-banellenszolgáltatás nélkül kiürítette és átadta a palesztinoknak a Gázai-övezetet.
Ő, akit joggal neveztek a "települések atyjának", katonai erővel számolta fel az összes gázai és jó néhány ciszjordániai telepet, erőszakkal távolítva el azokról korábbi védenceit. Az izraeli jobboldal, melynek addig körülrajongott vezetője volt, árulónak nevezte és szembefordult vele.
Vajon mi okozhatta Saron váratlan és máig megmagyarázhatatlannak tűnő pálfordulását? Leginkább arról lehet szó, hogy más dolog katonaként vagy akár kormánytagként politizálni, mint miniszterelnökként. Az első számú vezető - alárendeltjeivel ellentétben - egy egész országért visel felelősséget, s ezért a világ realitásaival is másként számol, mint azok.
Saront hétvégén a világ egy sor politikusa méltatta. Barack Obama amerikai elnök közölte, a volt kormányfő egész életét Izraelnek szentelte.
John Kerry külügyminiszter elmondta, sosem felejti el a találkozóját Saronnal, aki mindent megtett a közel-keleti békéért. Simon Peresz izraeli elnök közölte, jó barátom, Ariel Saron elvesztette utolsó harcát".
A veterán politikus Izrael egyik legjelentősebb építőmesterének nevezte a volt miniszterelnököt. David Cameron brit kormányfő Izrael története legnagyobb alakjának nevezte. A palesztinok viszont nem beszéltek túl nagy lelkesedéssel róla.
Taufik Tiravi volt titkosszolgálati vezető szerint le akarta törölni a palesztinokat a világtérképről. "Meg akart ölni minket, de most ő halt meg, a palesztin nép pedig él". A radikális iszlamista Hamász szóvivője pedig azt közölte, azért imádkozik, hogy Saron a pokolba kerüljön.
Saron a jelek szerint rádöbbent arra - amit a baloldal már jóval korábban felismert -, hogy ha másért nem, hát Izrael zsidó jellegének megőrzéséért szükség van a palesztinoktól való "elszakadásra", vagyis - legalább bizonyos - területek feladására.
Pártja, a Likud tagjainak és vezetőinek többsége nem tudta követni ezen az úton, ezért 2005-ben híveivel új, középutas pártot alakított, a Kadimát. Kirajzolódtak az "új Saron", egy erőskezű, de józan vezető arcvonásai. Ezek azonban nem sokáig uralhatták Izrael politikai életét. A miniszterelnök 2006 januárjában agyvérzést kapott és kómába esett. Megtörtént a legrosszabb, ami az élettől duzzadó férfival megtörténhetett: éveken keresztül élőhalottként vegetált, egészen haláláig.
