Miért volt szükség erre a hatalmas átalakításra az oktatásügy területén? Erre vonatkozólag azt hallottuk a jobboldali politikusok nyilatkozataiból, mert anyagilag és szellemileg "romokban hevert az oktatás". Szeretném ezt az állítást a tényekkel szembesíteni.
Magyarországon 4-5 milliárd forintot költöttek évente iskolafelújításra a rendszerváltás óta eltelt évek során. Hiller István miniszterségének utolsó évében 130 milliárd forint értékű felújított iskolaépületet adtak át, és még további 50 milliárd forintnyi munka fejeződött be az év végéig, de 2010 őszétől már Hoffmann Rózsa irányította az oktatásügyet, tehát ezeket az eredményeket az ő államtitkárságához csatolja a statisztika. Ilyen nagyságrendű infrastrukturális beruházásra utoljára Klebelsberg Kunó minisztersége idején került sor. Ennyit a romokról - anyagi szempontból.
Ami a szellemieket illeti, 2000-ben nyilvánosságra került egy nemzetközi felmérés, az úgynevezett PISA-vizsgálat, amely szerint a legfontosabb képességek tekintetében hazánk diáksága sereghajtó Európában. A magyar fiatalok akkor a 27. helyen álltak a ranglistán, amire válaszul a szocialista-liberális kormány különböző oktatási reformokat vezetett be. 2009-ben készült egy újabb nemzetközi vizsgálat, amelyben éppen annak a korosztálynak a tudását vizsgálták meg, amelyik már a reformok szerint tanult. Eredmény: minden téren meghaladtuk az európai átlagot, de volt olyan kompetencia, amelyben a harmadik helyet értük el. Hát ennyit a szellemi romokról.
Most viszont publikálták a 2012-ben végzett PISA-vizsgálat eredményeit, ami sajnos ijesztő romlást mutat. Hogyan történhetett ez? Mi változott meg 2009 óta?
Az okokat a kereszténydemokrata-fideszes oktatásirányításban kell keresnünk. Elvették a településektől az iskoláikat, a tanároktól a tananyag megválasztásának szabadságát, a diákok továbbtanulási lehetőségét pedig brutálisan rontották. Felszámolták a tankönyvterjesztési piacot, egy közös munkáltató alá sorolták be az összes pedagógust, az igazgatókat megfosztották a döntés lehetőségétől a legfontosabb ügyekben, és egy központilag előállított tanterv tanítását tették kötelezővé. A magyar pedagógus, aki régebben aktívan harcolt az érdekeiért - tüntetett, sztrájkolt -, most apátiába süllyedve tudomásul veszi bármi történjék az iskolában, csak az állása megmaradjon. Hozzáteszem, hogy ha elégedetlenkedne is, arról se hallanánk sokat, mert az oktatásügy belső nyilvánosságának fórumait lerombolták, a megmaradt lapokat propaganda-szócsővé silányították.
Aki teheti, magániskolába viszi a gyerekét, ahol nem kell trianonozó-szenteskedő nemzeti romantikát visszhangoznia, hanem ahol hasznos műveltségre tehet szert. Aki megengedheti magának, külföldre küldi a gyerekét egyetemre, hiszen a legtöbb nyugati államban ingyenes a felsőoktatás, nálunk pedig egyre megfizethetetlenebbül drágul. Egyre nagyobb a magyar egyetemek szakmai lemaradása, és az újabb és újabb pénzelvonások és centralizálások következtében ez a lemaradás rohamosan nő.
Hozzáteszem: furcsa, hogy ez az oktatást szinte militarizáló, brutálisan központosító fordulat éppen Balog Zoltán miniszterségre alatt történik. Balog református lelkész, és a magyar reformátusoknak gályarab prédikátoraik voltak, akik közül többen azért vállalták ezt a sorsot, akár a kínhalált is, mert nem járultak hozzá, hogy az iskoláikat elvegyék a helyi közösségektől. Most egy református pap vezet be egy olyan központosított rendszert, ami lényegét tekintve ellentmond a protestáns függetlenségi ethosznak. Lehet, hogy ezt várják el tőle. Ám mindazok, akik előtt a "lelkész" szónak még van becsülete, megdöbbennek ezen.
A modern nyugati konzervativizmus eszmerendszere és politikai gyakorlata olyan kiváló államférfiak életművére támaszkodik, mint Konrad Adenauer, Margaret Thatcher, Menahem Begin, Ronald Reagen vagy Giscard d'Estaing. Ezek közül a politikusok közül senki nem lett volna hajlandó aláírni egy olyan oktatási törvényt, amely beszűkíti a tanulási lehetőségeket, ahelyett, hogy kitágítaná azokat. Ennek a nálunk életbe léptetett rendszernek persze számos eleme megtalálható nyugaton is, de hogy mindenhonnan csak azt vegyük át, ami tanárt és diákot gúzsba köt, az példátlan. Persze lehet, hogy Belorussziában, vagy Azerbajdzsánban találnánk erre is példákat.
Mint a legújabb vizsgálatok eredményeiből látszik, hazánk oktatásügye már megindult lefelé a lejtőn. Nem állítom, hogy Balog Zoltán, Hoffmann Rózsa és mindazok, akik kiszolgálják őket, rossz szándékúak, de ez aligha vigasztalja azokat a fiatalokat, akiket megfosztanak a színvonalas iskolától, mert ők életesélyeik egy részét vesztik el.
Vannak tehát érvek, tények, és már bizonyítékok is arra, hogy rossz úton járunk. Vajon ezek hatására oktatásügyünk vezetői meggondolják magukat és felhagynak azzal, hogy egy téveszme bűvöletében és a megfelelési igyekezet önáltatásában további bajokat okozzanak a magyar pedagógusoknak és diákoknak?
