Nem csak az éj, hanem a napok - karácsony napjai - is békések voltak; aljassággépezete mintha megállt volna erre pár napra. Elmondhattuk József Attilával, hogy most nem kellett arra ügyelnünk "honnan uszulnak ránk új ordas eszmék". Persze, csak egy kis szünet, aztán újult erővel indul megint a hazugság és aljasság gépezet, az agymosó propaganda.
Mégis micsoda boldogság volt ez a pár nap! Én olvastam - Dickenset, az elmaradhatatlan Karácsonyi éneket. Milyen csodálatos is lenne, ha ezen a napon, mint Dickens fukar hősének, a mieinknek is megjelenne karácsony szelleme és megnyitná a lelketlen gonoszok szívét. Aztán olvastam Thomas Mannt, a csodálatos Törvény elbeszélést, Mózes hőskölteményét, ahogyan népét kivezeti a rabságból, s a Sínai hegy szikláiból kivésett kőtáblán az egész világnak átnyújtja az emberi viselkedés örök normáit előíró Tízparancsolatot. És olvastam érdekfeszítő, kicsit csacska krimit is, ahol minden bonyodalom, kegyetlenség ellenére végül is a rossz megbűnhődik.
Na és a zene! Most az egyszer hálás voltam az egyébként csak hitványságot, hazugságot és kultúrmocskot adó tévének. Persze a külföldi Mezzo csatornának és nem a magyar közszolgálati förtelemnek, mert a Mezzo Bach-hangversenyt közvetített a lipcsei Tamás-templomból. És amikor vége volt, folytattam saját CD-immel, régi fekete lemezeimmel. Toscanini, Bruno Walter vezényelt, Edwin Fischer, Backhaus, Horowitz zongorázott, Hubernan és Jascha Heifetz hegedült. Megcsodáltam az emberi szellem fantasztikus teljesítményeit; egy másik, egy boldogabb világban voltam, Mozart, Beethoven, Schubert, Bartók világában. Persze, sem Thomas Mann olvasása közben, sem Beethoven, vagy Bartók hallgatásakor nem felejtettem el, hogy ezeknek az óriásoknak mit kellett küzdeni koruk hitványságával, vakhitével. De mégis! Az Örömóda, a Bartók Concerto győzött, diadalt aratott a hitványság, az emberi gonoszság, s Bartóknál már a rasszizmus felett is.
Hozzászoktunk, hogy karácsony örömünnep; a hívőknek a Megváltó születése, a nem vallásosaknak is egy gyönyörű legenda. Pedig ez az örömünnep koránt sem volt olyan háborítatlan, Heródes fogdmegjei halálra keresték a zsidó csecsemőt, aki szeretet és az önfeláldozás erejével majd legyőzi a gonoszságot.
Tudtam: rövid ez a pár nap és azt is tudtam, hogy újra sokáig kell élnem és erősnek lennem mindattól amit most begyűjtök. Híreket nem hallgattam, de nem ám, legfeljebb elégedetten nyugtáztam, hogy Ferenc pápa az elesettekért imádkozott. (Vajon a mi n ál-keresztényeinkhez eljutott a pápa szava?)
De bármennyire is ügyeltem, hogy elszigeteljem magamat a külvilágtól a csendes éjen egy hír azért csak átütött. Valamelyik internetes portál tudatta velem, hogy Schiff András, az önkéntes emigrációban Londonban élő kiváló zongoraművészünk 60.születésnapján megkapta a londoni Királyi Filharmóniai Társaság aranyérmét. Arra a kérdésre, hogy miért nem Magyarországon ünnepli születésnapját, azt felelte: magánemberként sem teszi be a lábát abba az országba, amely ezen a szörnyű tévúton jár.
