Némi rosszallással olvastam, hogy a Szép Szó karácsonyi számában nem szólalt meg legalább egy-két egészségügyi, ipari, informatikai, agrár, építész, geológus, energetikus, fizikus, vegyész szakember, aki szintén mondhatott volna legalább némi bölcsességet és szépet…
De a szerzők között nincsen egy sem. Ilyen országunk szellemi térképe. Persze a most regnáló derék nemzeti párt és kormány is sokat tesz e felfogás érvényesítéséért. Igaz, ők nem egyoldalúak, szemben állnak az értelmiség szinte egészével, amit jól bizonyít a két évvel ezelőtti hajsza legkiválóbb filozófusaink ellen. E kurzus felfogását mutatja, hogy immár a tervezőmérnökök is meg lesznek roppantva: a magyar mérnök csak akkor tervezhet majd, ha állami, a privátnak coki. Ám tűrjük, miért is szólnánk miatta. Mutatja a magyar közszellemet az is, hogy a nemzetközileg is elismert és becsült Magyar Mérnök Akadémiának még az emblémáját is simán el lehetett ragadni, és amikor szelíden figyelmeztetve lettek az - egyébként az alaptörvénybe is beemelt - művész elorzók, még válaszra, legyintésre se méltatták az elsőbbséget birtoklókat. De a sajtó is hallgatott. És mutatja ezt a trendet, hogy most éppen felszámolás alatt áll a Műszaki és Természettudományos Egyesületek Szövetsége, az MTESZ. A hatvanöt éve létrehozott, 40 tagegyesületében több tízezer tagot összefogó szövetség kimúlt. Bár alapításának dátuma éppen a Rákosi-rendszer kezdetét jelentő, hírhedt "fordulat évére" esik, sosem politikai, mindig szakmai szervezet volt, eltérően például a most oly forrón dédelgetett Művészeti Alapítványtól. Tegyük azonban hozzá, napjainkra ez az MTESZ már szánalmas roncs volt csupán, új alapokon kell újjá éleszteni - de ez egy másik, hosszú sztori lenne. Amellett ne feledjük, székháza csudára kívánatos helyen áll, a budapesti Kossuth tér sarkán, és bár az épület ronda és elavult, azért a telek csuda nagy érték.
Feltehetőleg ez is gyorsította az MTESZ halálát.
Hanem az is szomorú, hogy a Magyar Műszaki Értelmiségiek Napja, ez a színvonalas évenkénti rendezvény, még mínuszos hírek szintjét sem éri el a médiában, miközben akadnak nem túl lényeges művészeti fesztiválok, amelyek kolumnákat érdemelnek.
De ez itt nem Tiborc panaszának a helye. Mert mind e közben a mérnökök körében az országosénak töredéke a munkanélküliség, sőt, egyes szakmákban inkább a kereslet jellemző. Nem is egyszer kerestek már meg ipari vezető ismerőseim, nem tudnék-e ajánlani gépész, energetikai mérnököt vagy informatikust. De vajon mennyire hasznos az országnak, ha a reálértelmiség (ami ugye, sokkal szélesebb fogalom, mint a mérnökszakma) nem kerül bele a közéletbe és nem is akar részt venni? Ám ki tudja? Schönherz Zoltán, Rózsa Ferenc példája mutatja, lehettek volna kitűnő mérnökök, derék polgárok, de ők a politikát választották. Mire volt jó? Hisz az utókor nem éppen hálás: mára már se utcájuk, se róluk elnevezett díj.
Mindenesetre a nem túl vidám példákból is kitetszik: a mi közéletünk nem tart igényt a reálértelmiség véleményére. Lesújtó, hogy e megállapítás mindkét politikai oldalra igaz.
