A név magyar, de a hordozója származása szerint mégsem az volt, az édesapja angol, édesanyja francia. A Szabó név azzal ragadt rá, hogy összeismerkedett Szabó Istvánnal, az idegenlégió tisztjével, kapitányával. Hamar szerelemre gyúltak, összeházasodtak, egyhetes nászútra utaztak Liverpoolba. Ez a hét nap elég volt arra, hogy Violette áldott állapotba kerüljön, Taniával, közös lányukkal, aki apját soha nem ismerhette meg. Szabó Istvánt az idegenlégió az egyiptomi csatatérre vezényelte, El Alameinnél esett el. Violette angolnak vallotta magát, aztán 1944 nyarán hazafias buzgalmában jelentkezett a Winston Churchill miniszterelnök toborozta női kémszervezetbe. Azzal bízták meg az egységét, hogy ejtőernyős különítményével ugorjon le a francia partoknál, szabotázsakciókkal gyöngítse meg a Das Reich náci hadosztályt, így a szövetséges erők kikötésük után könnyebben hatolhatnak be a szárazföldre. Violette-nek az volt a feladata, hogy hangolja össze a francia ellenállók tevékenységét.
Ahol földet ért, éppen német járőr cirkált, gödörben kötött ki, olyan szerencsétlenül, hogy kificamodott a bokája. Futni kezdett, a sebesülése miatt azonban nem juthatott messzire, elfogta a Gestapo. Napokig kínozták, nem vallott, a bajtársai megpróbálták kiszabadítani, amikor megtudták, hogy Limoges közelében őrzik börtönben. Oda is értek, csak későn. A foglyot Ravensbrückbe szállították, ahol Hitler személyes parancsára végezték ki.
Az emlékművet hősiességére emlékezve állították, az avatás pedig évtizedek múltán is arra a különleges női kémalakulat múltjára terelte a figyelmet, amely Winston Churchill közvetlen utasítására alakult meg. A nyugati sajtó most részletes riportokat közöl a tevékenységéről. Az egységnek eredetileg hetvenöt nő volt a tagja, de a háborút csak huszonkettő élte túl. Néhány sornál talán Károly herceg ünnepélyes emlékmű avatása sem ért volna többet a lapoknak, ha időközben nem kerül elő az egyik hölgynek, Eileen Neame-nek részletes naplója.
Eileen, akárcsak Violette, angol-francia vegyes házasságból született, őt Indre-ben dobták le, maga is fogságba esett, Ravensbrückben kegyetlenül vallatták őt is, de túlélte. Magányosan, elszigetelten halt meg évtizedek múltán, a sorsát később orvosa ismerte meg, ő tette közzé a visszaemlékezéseit. Ezekből kiderült, hogy Churchill női földerítő alakulatát tulajdonképpen az akkor érvényes nemzetközi joggal ellentétesen szervezte meg. A genfi egyezmény tiltotta, hogy a „gyöngébb nem” tagjait harci cselekményekre használják fel, de a nácik ellen vívott harcban nélkülözhetetlenek voltak, mert – ezt már Tania Szabó, a túlélt leány írta meg mártír édesanyjára emlékezve – kevésbé vonhatták magukra a figyelmet. Violette 1944 tavaszán arra használta föl bájait, hogy a Parizs-Rouen vasútvonalon német tiszteket faggasson. Így tájékoztathatta a francia ellenállókat.
Kiképzett társai hasonlóképpen cselekedtek. Noor Inayat Khan tevékenysége egészen kivételes volt. Indiai szultán leszármazottjaként muzulmán vallású volt, párizsi külvárosban nevelkedett, családjával a háború kezdetén szökött át a szigetországba. A titkosszolgálat beszervezte, de szorongott, törékenynek vélte magát, attól tartott, hogy fecsegni fog. Ezért, nem ejtőernyősnek, hanem rádiósnak képezték ki, három hónapig tartott, amíg csatasorba állíthatták, másoknál ennek a fele, hat hét elég volt. Mégis helytállt, Dachau-i fogságában harminc esztendősen halt meg. A szintén rádiós skót Marjorie Clarknak sikerült túlélnie a háborút, ma is remek állapotban van, az életkorát azonban hiúságból elhallgatja. Ő az észak-afrikai fronton szolgált, onnan vezényelték Itáliába. Három hajó indult el Liverpoolból, elmondása szerint a fedélzeten kétezer férfi utazott, és mindössze tíz nő. Menet közben bombatámadás érte őket, a visszaemlékezései szerint ennek ellenére a különítményéből csaknem mindenki túlélte a háborút, ő Rómában érte meg a békét.
A fáma szerint Churchill 1940-ben jutott a gondolatra, hogy meg kell szervezni ezt a női kémegységet, amikor rádöbbent, hogy a szövetségesek európai helyzete cudarul alakul. Úgy vélte, a náci rendszert belülről kell bomlasztani, merényletekkel, ahogyan ő mondta, „nem párhuzamos hadműveletekkel”. A módszer – ismerte be – nem „gentlemanlike” – nem úriemberi, az ellenség azonban még kevésbé az. A szervezetet „Churchill titkos hadseregének” keresztelték el. Olyanokat kellett beszervezni, akik tökéletesen beszélték a „helyi nyelvet”. Ilyen jelölt volt az ugyan Angliában nevelkedett, de a londoni francia gimnáziumban érettségizett Noreen Riols. Tizenhét évesen vetettek szemet rá, hadianyag gyárba akarták küldeni, amit elutasított, ekkor tudta nélkül irányították át a titkosszolgálathoz. Egy túlhevült férfival akadt össze, aki szakadatlanul arról győzködte őt, bármi történik is, soha senkinek sem említheti, hová is került. Az édesanyja úgy halt meg 1947-ben, hogy fogalma sem volt róla, mivel töltötte leánya az élete nagy részét. A titoktartási fogadalom hatvan esztendő után, 2000-ben járt le, Noreen egy sikerkönyvvé vált kötetben akkor tette közzé titkát. Végül is ő soha nem került Franciaországba, az ügynökök kiképzése lett a hivatása. Nő társait bocsátotta próbára, ha udvarolnak nekik, ne fecsegjenek. Az angolok többsége – emlékezett vissza – állta a vihart, a külföldiek között azonban egyesek megtörtek. Ha előfordult ilyen, az állhatatlanokat fél évre Skóciába „száműzték”, szokják meg az elszigeteltséget. A ma is elegáns dáma Párizsban él, és kitartóan haragszik De Gaulle tábornokra, mert a generális föl akarta oszlatni a női földerítő egységet, nem értett egyet azzal, hogy külhoniakat is toborozzanak. „Szomorú – duzzog rendületlenül -, hogy milyen kisszerű gondolkodású volt ez a De Gaulle”.
Várkonyi Tibor
