Az adásban eluralkodott felfogás szerint az idézet fordítása nagyjából úgy adható meg, hogy "a brit alkotmány mindig változik, folyamatos átalakulásban van", mint afféle puzzle-játék, amely a formáját állandóan változtatja. Csakhogy az ismert játék - mint ez könnyen belátható - természetesen később született meg, mint maga a puzzle szó az angol nyelvben. E szónak pedig több jelentése is van, olyannyira, hogy a játék éppen azért kapta e szóról a nevét, mert az éppen a találékonyságra épít, mint maga az angol nyelv.
Márpedig a puzzling szó az idézett mondatban az angol nyelv sajátosan megejtő - szinte megtanulhatatlan - jellegzetességei miatt nemcsak igeként, hanem jelzőként is értelmezhető, s ekként éppen a szó legeredetibb jelentésében "talányosnak", "rejtélyesnek", hovatovább "megfejthetetlennek" is fordítható. Amint erre egy hallgató felhívta a figyelmet, a brit alkotmány mindig talányos, és éppen ez a legbölcsebb dolog, ami elmondható róla.
Őfelsége - s ehhez kétség nem férhet - tökéletesen ismeri a brit alkotmányt, amely alapján immáron hetedik évtizede uralkodik, betartva annak minden betűjét, és szolgálva annak egész szellemiségét, még akkor is, ha annak valódi tartalma sok esetben nehezen bogozható ki az évszázadok forgatagából. Ő csak tudja, mit jelent alkotmányos uralkodónak lenni egy olyan államban - és az egész nemzetközösségben -, amelynek alkotmánya - hogy immáron igeként is értelmezzük az idézett kifejezést - mindig elrejti pontos jelentését a szemünk elől, talányosnak, rejtélyesnek, megfejthetetlennek mutatkozik, rejtőzködő, tartózkodó arcát mutatja felénk a sokféle úton értelmezendő szövege mögül.
A brit alkotmány ugyanis - mint erre legnagyobb tudósai már évszázadokkal ezelőtt rámutattak - úgynevezett történeti alkotmány. A történeti alkotmány lényege az, hogy szövegét nem egyetlen, hanem számos különböző dokumentumban találjuk meg, mert teljes tartalmát soha nem foglalták egy olyan kartába, amelynek az alkotmány nevet lehetne adni. A különböző dokumentumok ugyanakkor többnyire nem akármilyen irományok, hanem törvények, amelyek az évszázadok során egymásra rakódtak, méghozzá szervesen, fokozatosan és túl nagy zökkenők nélkül, törvényt törvényre rakva, ahogyan egy épület alkotórészei épülnek egymásra.
Az ilyen alkotmányt - némileg pontatlanul - íratlan alkotmánynak is szokás nevezni, és éppenséggel ez az elnevezés az elterjedtebb a világon. A név annyiban jogos, hogy az íratlan alkotmány valóban nem olvasható ki egyetlen kartából, de bizony kiolvasható olyan törvények egész sorából, amelyek természetesen le vannak írva, igaz, nem könnyű őket összeszedni. Ugyanakkor - s ez az, ami az elnevezést valóban indokolttá teszi - az ilyesfajta alkotmányok egy része egyáltalán nincs leírva sehova, de a tartalma mégiscsak benne van a joguralom, az intézmények, a szokások és az alkotmányos konvenciók egész sorában, a széles értelemben vett politikai és alkotmányos kultúrában, amely e szabályok tartalmáról sajátosan és némileg rejtélyesen, de megbízhatóan tájékoztat minket öröklött józanságunk segítségével, és őseink ránk hagyományozott bölcsességén keresztül.
Kétségtelen, hogy a történeti alkotmány pontos mibenlétének, egyes szabályainak, gyakorlati értelmének, utasításának, parancsának vagy bármely konkrét vagy elvont rendelkezésének megfejtése nem egyszerű feladat, és kétségkívül nehezebb, mint az olyan alaptörvény értelmezése, amelynek van eleje, közepe és vége, vannak fejezetei és kommentárjai, világos a szerkezete és a nyelvhasználata, mindenki elolvashatja, aki képes olvasni, és az egész szöveg elfér egy kisebb kabátzsebben. A történeti alkotmány talányos és titokzatos, sokszínű, rejtélyes és változékony, de azok a nemzetek, melyek történeti alkotmány alapján élnek, szabadon élik jogállami létüket, és semmi jelét nem adják annak, hogy íratlan alkotmányukat fel kívánnák cserélni egy kartális alaptörvénnyel.
A helyzet ugyanis az, hogy egy államnak vagy történeti alkotmánya van, vagy kartális alkotmánya van, vagy semmilyen. Olyan helyzet nem létezik, hogy egy országnak kartális és történeti alkotmánya egyaránt, együtt, egymás mellett, egymással párhuzamosan, egyenlően, egyként, egyszerre van, mert akkor annak az államnak valójában egyáltalán nincsen semmilyen alkotmánya.
Magyarországnak - mint ez ismert - Nagy-Britanniához hasonlóan valaha ugyancsak történeti alkotmánya volt, de ma már ez az egykori alkotmány élettelen szöveg a magyar jogtörténet lapjain. Magyarország mintegy ezer éven át írta a maga történeti alkotmányát, törvényt törvényre rakva, követ kőre, téglát téglára építve, kisebb-nagyobb megrázkódtatásokkal, forradalmi megtorpanásokkal, hűtlenségekkel és árulásokkal, lázadásokkal és békekötésekkel, de folyamatosan gyarapítva az építményt egészen a huszadik század vészterhes fordulataiig.
Ne szépítsük: Magyarországnak a kommunisták adtak kartális alkotmányt. Először - sikertelenül - 1919-ben, majd ismét 1949-ben. Az utóbbi adomány tartósnak bizonyult, hiszen negyven év szolgálat után formálisan 1989-ben is hatályban maradt, bár jelentősen megváltozott szöveggel, egészen 2012. január elsejéig, amióta - mint tudvalevő - egy hasonlóan egyoldalú alaptörvény foglalja el a helyét.
Mindez azért kívánkozik ide, mert egy évvel ezelőtt ugyanezen a helyen arról volt szó egy hasonló írásban, hogy a magyar történeti alkotmány nem támasztható fel. Két évvel ezelőtt pedig ugyancsak ugyanezen a helyen arról volt lehetőség értekezni, hogy a magyar történeti alkotmány nem a második világháború után, hanem az 1989-90-es rendszerváltáskor halt meg véglegesen. Ugyanennek a kérdésnek szentelődött az idei és a tavalyi március tizenötödikére időzített írás is. Most, ebben az ötödik cikkben, a harmadik karácsonyi megjelenés adta lehetőséget felhasználva, a magyar történeti alkotmány értelmének megvilágítása lehet az írás célja.
A magyar történeti alkotmány ugyanis - a brithez hasonlóan - talányos, de nem megfejthetetlen alkotmány, miközben - a brit történeti alkotmánnyal ellentétben - ma már nem élő, hanem valójában halott joganyag, amely aligha hozható vissza a jelen körülmények között. Kérdés ugyanakkor, hogy a jelenleg ismert körülmények örökkévalóak-e, illetve van-e esély valamelyest a jövőbeni megváltoztatásukra.
A magyar történeti alkotmány - mint ezt mindenki érzékelheti, aki bárhol belepillant a hatályos magyar jogrendszer bármely normájába - nem a jelen, hanem a múlt alkotmánya, Magyarország egykori dicsőségének szimbóluma, amely ma a legtöbb honfitársunk szemében legfeljebb mutogatnivaló muzeális kuriózum, ha egyáltalán számon van tartva a magyar fejekben.
Neves magyar jogtudósok értetlenkednek időről időre a történeti alkotmány mibenlétén, nem tudván, mi tartozik vagy inkább mi nem tartozott bele, amíg élt, és bizony van hajlam arra, hogy az értetlenkedés lesajnálássá váljék, a meg nem értés indulattá fokozódjék, és a nem tudás a nem létezés illúziójával járjon együtt.
Pedig a magyar történeti alkotmánynak nagy az ereje, nagyobb, mint a térség akármely országának alkotmányáé, mert a magyar történeti alkotmány éppen történeti jellegét megtartva modernizálódott az évszázadok során. Más országok a modern korba lépve kartális alkotmányokat fogalmaztak meg maguknak, csak a magyar alkotmány maradt meg történetinek, miközben polgáriasodott és demokratizálódott, jogkiterjesztővé és egyenlősítővé vált, parlamentáris kormányformájú és jogállami lett, mintha modern és kartális lett volna, pedig ódon volt, történeti, patinás és erős.
Csak a Szovjetunió hatalmas katonai ereje tudta megdönteni, de az végleg le is rombolta, mintha sose állt volna. Úgy dőlt össze, mint egy kártyavár, pedig ezer év építészei húzták fel a falait. Addigra a magyar történeti alkotmány túlélte a trianoni traumát, a tekintélyelvű alakoskodás dühöngését, a náci és a nyilas söpredék szörnyű őrjöngését, de a moszkvai nyomásnak nem tudott ellenállni.
A térség valamennyi állama polgári, liberális és nacionalista alkotmánnyal várta a közép-európai sors beteljesülését, a kommunista hatalomátvételt, de Magyarországra nem az úgynevezett polgári forradalmak, hanem a szovjet tankok hozták el a kartális alkotmányt. Magyarország nem nyugati mintára, hanem keleti nyomásra fogalmazta meg a maga első írott alaptörvényét.
A magyar történeti alkotmány 1949-ben múlt ki, de 1989-ben sem támadt fel, és ez már nem a szovjet történelem, hanem - a függetlenné válás nyomán - ismét a magyar történelem sajátossága. Hogy 1989-ben volt-e lehetőség a történeti alkotmány visszaállítására, arról e sorok írója mást gondol, mint a mainstream, de a történelmi tény ettől még tény marad: hazánk 1989-ben a kommunista alkotmány toldozgatásával-foltozgatásával kerekasztalozta át magát a jogállami létbe.
Ma már az is legitim kérdés, hogy vajon nem éppen ez a jogállami, demokratikus lét, ez a zavarosan is felemelő húsz év - "az elmúlt húsz év", az 1990 és 2010 közötti két évtized - volt-e kivételes létmódja a magyar politikai közösségnek annyi balszerencse közt, oly sok viszály után. S vajon nem éppen az a normális, megszokott, gyötrelmes magyar állapot, hogy autoriter rendszerbe hajló autokratikus viszonyok között tengetjük nacionalizmussal öngerjesztett nyomorúságos életünk, miközben az erős állam illúzióját mint kollektív boldogságunk egyetlen garanciáját dédelgetjük nemzeti örökségként.
Ennek a szánalmas állam- és életfelfogásnak csak rossz szimbóluma lehet. A rendszer karakterének legfőbb megjelenítője, a 2012. január 1. óta hatályos Alaptörvény azért nem tud a nemzeti büszkeség tárgya lenni, mert színvonaltalan képviselője a saját bizonytalanságát palástolóan önhitt hatalmi arroganciának és hiteltelen lenyomata egy távlattalan gondolkodásnak. Túlbeszél, túlír, túlkompenzál és túlteljesít.
A jobboldalhoz hasonlóan erős hagyományokkal rendelkező magyar baloldali létfelfogás soha nem fogja a magáénak érezni ezt az alaptörvényszöveget. Ettől még néhány évig létezhetnék azonban mint jobboldali szimbólum, ha az előkészítői csak egy kicsit is képesek lettek volna figyelni a szöveg nívójára. Az Alaptörvénnyel nem az a baj, hogy nacionalista, még kevésbé az, hogy "keresztény", s a legkevésbé az, hogy "konzervatív". Az a baj vele, hogy nemzetinek is talmi, kereszténynek is, konzervatívnak is silány.
Ráadásul az a tény, hogy az Alaptörvény - mint kartális alkotmány - együtt kezeli magát az általa érvényesnek tekintett történeti alkotmánnyal, annak vívmányait érvényesítteti a leírt szöveggel, melyet annak lenyomataként kezel, amazt alkotmánynak, magát pedig alaptörvénynek tételezve, a közjogi ostobaság olyan példája, amely magabiztos alkotmányozót nem jellemezhet.
Az Alaptörvény mindezen okokból nehezen lesz menthető, és mégis meg kell menteni egy időre, hiszen egy nagy módosítással együtt hatályban kell tartani mindaddig, amíg egy normatív és koherens új alkotmány el nem készül, közmegegyezéssel, néprészvétellel - rádióműsorokkal is elősegített "társadalmi vitával" -, kiérlelten, közmegelégedésre, békésen és bölcsen, márpedig ehhez idő kell. Egy ilyen alkotmány ilyen metódussal jó, ha 2020-ra elkészül. Addig azzal kell főzni, ami van.
Abban érdemes bizakodni, hogy a történeti Magyarország kiheverhetetlen feldarabolásának századik évfordulóján remélhetőleg hatályba lépő új alkotmány nem csupán az addigra módosított Alaptörvényt váltja majd fel, hanem méltón és méltósággal mond majd búcsút a száz éve megbicsaklott magyar történeti alkotmánynak is.