Húsz évvel korábban ugyanis Starbuck álnéven spermadonorként szerezte meg azt az összeget, amin kiutaztathatta a szüleit és testvéreit Velencébe, egy közös boldog hétvégére, mielőtt anyukája meghal. A balhé kitör: a Starbuck-gyerekek csoportos testvéri egymásra találás után bírósághoz fordulnak, hogy megtudják, ki valójában Starbuck, mindannyiuk biológiai papája.
Az extrém ötletből kínosan poroszkáló, hol érzelgős, hol unalmas idétlenség kerekedett. A legfurcsább, hogy az Elpuskázva már a második bőr a rókáról, a két évvel korábbi francia-kanadai Starbuck utáni amerikai feldolgozás. S bár a remake-et ugyanaz a Ken Scott rendezte, aki az eredetit, a történet az amerikai feldolgozásban elvesztette humorát és báját.
Alapvetően az a film baja, hogy az ötszázharminháromszoros apát játszó Vince Vaughn nagyon nem tudja, hogy milyen is legyen. Emiatt főként erőtlen és semmilyen. A sztori egyik jó ötlete szerint elkezdi ő maga felkutatni a gyerekeit, akik meg akarják ismerni. Álnéven találkozik velük a Starbuck-testvérek gyűldéjén, felbukkan az életükben, persze épp akkor, amikor segítségre szorulnak, sőt, felfedezi egy intézetben nevelt kerekesszékes néma gyerekét is, akit látogatni kezd. Van tehát muníció a történetben ahhoz, hogy szóljon valamiről, ha másról nem, hát egyszerűen a szeretetről - de mindennek az ízét elveszi a főszereplő tökéletes alkalmatlansága. Vaughn úgy jön-megy, mint aki nincs tudatában annak, miért van éppen ott, ahol van.
Kis szerepében az apját játszó Andrzej Blumfeld lengyel színész viszont élettel tölti meg a képet, ahány jelenetben ott van. Mellékes szereplőként az ő játéka igazán arról szól, mit jelent szeretni azokat, akikért felelős vagy, a gyerekeidet.
