Egy asztal mögé ültette a Bibó István Közéleti Társaság a három ellenzéki párt képviselőit. A találkozó egyik szervezőjeként nem játszhatom a helyszíni tudósító szerepét. Arra vállalkozom, hogy az elhangzottakra reflektálva megosszam a Népszava olvasóival a magam véleményét a kormányváltásra készülők mai helyzetéről és esélyeiről.
A vitában végéig nyilvánvaló volt, hogy ha nincs teljes összefogás, egyetlen egyéni jelölt és egy ellenzéki lista – az a vereség.
Se az ellenzék megosztottságára szabott új választási törvény, se a közvélemény állapota nem enged más megoldást. A kényszerhelyzetből fakadó következmények megítélésében ugyan árnyalatnyi eltéréseket éreztem, de többször elhangzott, hogy az október 22-ikén kötött megállapodás az előző időszak erőviszonyait tükrözi és mára, hat hét múltán, módosult a helyzet. Amiből természetesen az is következik, hogy a választásig maradt mintegy száz napon ismét, akár többször is változhat.
Ezekre, a közvélemény előreláthatatlan reakcióira, a választási hajlandóság és a pártpreferenciák változásaira, még nem látszik közös stratégia. Annál is kevésbé, mert a hatalom pontos ütemben megtervezett és végrehajtott intézkedéseire a legjobb esetben is csak ellenlépések következhetnek. Ahogy valaki megfogalmazta: a mérkőzés egyelőre a Fidesz térfelén, a Fidesz által meghatározott szabályok szerint folyik.
Az egységes stratégia kialakításának legfőbb akadályai a múltban kapott és okozott sebek. Kár lenne ezeket kézlegyintéssel elintézni: politikus legyen a talpán, aki a 2010-es vereség mértékét, a két rendszerváltó párt eltűnését szemrebbenés nélkül elviseli. Ugyanakkor napnál is világosabb, hogy a pszichoterápia ideje elmúlt. Akár begyógyultak a sérelmek, akár nem, ha az ellenzék képtelen meghaladni sérült állapotát, 2014. áprilisában és a következő négy évben, sokkal súlyosabb sebekre számíthat. Hadirokkantak iránt sokan éreznek szánalmat, de kevesen szavaznak rájuk. A közvélemény – beleértve a kormányváltó közvéleményt is –, odahúz, ahol önbizalmat és erőt érez. Ezért türelmetlenek az összefogást követelők.
A kormányváltó közvélemény nem tudhatja milyen háttérbeszélgetések zajlanak, hol tart, tart-e valahol az álláspontok közelítése. A kormányváltásra készülő pártok ellenben kötelesek figyelembe venni a közvélemény elvárását, amely a részleteknél fontosabbnak tartja a végeredményt. Magyarul mondva: a médiában váltott üzenetek kevéssé érdeklik, vagy elbizonytalanítják az embereket, a zárt ajtók mögött zajló egyeztetések pedig akkor hatékonyak, ha az ajtók valóban zárva maradnak. "A nap végén megegyezünk" – mondta az MSZP képviselője a DK-ra utalva. Pontosan fogalmazott, megnyugtató üzenet. Ami mellesleg feleslegessé teszi a "ballib" értelmiség közvetítési ajánlatait, de nem teszi feleslegessé az ellenzéki közvélemény nyomását. Magától értetődően nem ultimátumok formájában, de az evidenciák hangsúlyozásával. Legalább szerényen fogalmazva: hol a nap vége?
A második, a vita lényegét illető megjegyzés ugyancsak az MSZP képviselőjétől hangzott el. A vidéken, a társadalom mélyrétegeiben élők láthatárát mindennapi gondjaik - az élelem, a fűtés, a gyerek iskolája - töltik be, a jogállamról, alkotmányról, Európáról szóló diskurzusok alig, vagy egyáltalán nem érintik őket. Minél mélyebb rétegben élnek, annál kevésbé. Megszólításuk nélkül azonban lehetetlen választást nyerni. Ezt az eléggé nem hangsúlyozott evidenciát végiggondolva egy második következtetésre jutok. A miniszterelnök-jelölt személyéről szóló immár másfél éve húzódó vita eltorzítja a valóságos sorrendet. Ésszerűként fogadom el az állítást, hogy a miniszterelnököt a legerősebbnek bizonyult párt nevezze meg. Ehhez azonban választást kell nyerni.
A választás megnyerésének előfeltétele a kormányképesség bizonyítása, ami messze túlmutat egyetlen személyen. Miért higgyék el a választók, hogy egymással versengő, a feladatok sorrendjében és természetében egymásnak ellentmondó pártok képesek és elszántak az együttes kormányzásra? Számomra nem meggyőzőek azok az érvek, amelyek az ez idő szerint legerősebb ellenzéki párt jelöltjének tapasztalatlanságát hangsúlyozzák. Ha ebből indulunk ki, se Barack Obama, se François Hollande nem nyerhetett volna választást. Mivel megnyerték, talán nálunk sem haszontalan sikerük okaira emlékezni. Az első: meggyőzték választóikat, hogy képesek végrehajtani jelentős változásokat ígérő programjukat. A második: sikerült ehhez megfelelő, pártokon társadalmi rétegeken és érdekcsoportokon átnyúló többséget egyesíteni.
A vitában ismét elhangzott az evidenciának tűnő, de ettől még igaz és fontos érv, hogy a következő választás és a következő időszak nem a jobb vagy a baloldal harcáról szól. A siker, vagy bukás a koalíció szélességén is múlhat. Ehhez pedig még a közvélemény-kutatásban mérhető pártok egyessége sem elég. A diktatúrához vezető, tekintélyelvű rendszert leváltani kívánó szavazók megnyeréséhez a liberális és konzervatív nézeteket valló politikusok legalább szimbolikus jelenléte is szükséges.
A jövendölés nem tartozik erényeim közé. Annyit azonban megkockáztatnék, hogy Magyarország következő miniszterelnöke az lesz, aki a múlton felülemelkedve, az elosztandó miniszteri és államtitkári helyek listáját egy fiók mélyére dugva ilyen koalíció élére áll.
