"Én pontosan tudom, hogy a választás éjszakája az örömé és az ünneplésé, és kevéssé a visszafogottságé. Mégis arra kérem önöket, hogy engedjenek meg nekem a legnagyobb öröm közepette is, hogy hadd legyen egy szigorú, szikár és komoly mondatom. A választási győzelmet ki kell érdemelni. A kiérdemelt bizalmat meg kell tartani. Ezért akármilyen elsöprő fölénnyel győztünk a mai napon, a következő évek során számunkra a legfontosabb a szerénység és az alázat kell, hogy maradjon" - jelentette ki a 2010 országgyűlési választások első fordulójának éjszakáján Orbán Viktor. Hogy az általa legfontosabbnak nevezett szerénységből és alázatból miként vizsgázott a Fidesz, költői kérdés három és fél évvel az idézett mondatok elhangzása után. A miniszterelnök "szigorú, szikár és komoly mondatai" arra feltétlenül alkalmasak, hogy kézzelfoghatóvá tegyék a különbséget az általa megfogalmazott ígéretek és a valóság között.
Mindez arról jutott eszembe, ahogyan ki-ki vérmérséklete szerint értékelte a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) jelentését az ország harmadik negyedéves hazai GDP-adatairól. Mert mi is történt ekkor? Mindjárt két dolog. Az előző negyedévhez mérten 1,7 százalékkal nőtt a nemzeti össztermék. Majd ennek kapcsán a kormányfő úgy nyilatkozott - gondolom, kellő szerénységgel és alázattal -, hogy hasít a magyar gazdaság. Sietve hozzátette: mégis hiba volna elbizakodottá válni.
A miniszterelnök személyiségét legjobban akkor érthetjük meg, ha a kijelentéseit elemezzük, mert a szövegelemzés a mindennapokban meglepően használható tudomány. Ha valaki a maga irányította ország gazdasági növekedéséről azt állítja, hogy hasít, arról a szerénység és az alázat a legkevésbé jut eszünkbe. Némi ellentmondfás van abban, ha valaki az egymást követő mondatokban használja egyfelől a "hasít" igét, majd ehhez hozzáteszi, hogy "hiba volna elbizakodottá válni". A hasít szó használata önmagában nagyfokú önelégültségről, sőt elbizakodottságról árulkodik. Ráadásul akad más baj is a miniszterelnöki szóhasználattal: az vita tárgya lehetne, hogy nevezhető-e jelentősnek két egymást követő negyedév gazdasági mutatószáma alapján az 1,7 százalékos növekedés.
A korrektség nem lehet idegen attól az embertől, aki egy egész kormányzati ciklus alapeszméjének ajánlotta a szerénységet és az alázatot, mégis azt kívánja, hogy emlékeztessünk: az 1,7 százalékos GDP-növekedés közel tíz negyedév romló, stagnáló, minimális növekedést felmutató eredménye után született meg. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az utóbbi évek magyar gazdaságának mérlege - a foci nyelvére fordítva - 10:1-es vereséghez hasonlítana, noha nem járnék ezzel messze az igazságtól. Az elmúlt három év GDP-adatai azért fontosak ebben az összevetésben, mert a mostani növekedésnek ezek adják a bázisát. Magyarán: könnyebb javítani, ha az előző időszakok gyengébbre sikerültek. Sarkos példával élve: ha a négyszáz méteres síkfutás szintfelmérőjén végigsétálom a távot, majd a három hónap múlva kocogva teszem meg a távot, akkor remek javulást regisztrálhatok.
Az 1,7 százalékos negyedéves GDP-növekedésről megszületett elemzői értékelések tudatában különösen óvakodni kellene a "hasítunk"-típusú megfogalmazásoktól. A növekedés egyértelműen a hazánkban megtelepedett autógyárak termelésnövekedésének és a viszonylag jó mezőgazdasági termelésnek köszönhető. Vagyis nem a magyar gazdaság általános állapota lett jobb, hanem két olyan szektor teljesített jobban, amelyre lényegében csekély befolyást gyakorol a kormány és az általa képviselt gazdaságpolitika. Az Audik és a Mercedesek kelendőek a világpiacon, és az idén nem vitte el az aszály a gabonát, a kukoricát és a napraforgót, mint tavaly. Ennyit a hasításról.
