Már hónapokkal ezelőtt sejthető volt, hogy a Magyar Állami Operaház ha nem is rohamtempóban, de menetel Európa nagy dalszínházai felé. Richard Strauss hétvégén bemutatott Saloméja volt a "belépő", az ígéret, hogy a jó irány kijelölésével elérhető a magasztos cél.
Észlelhető az is, hogy változóban a műsorpolitikai fölfogás. A klasszikus népoperánál aranyszabály, hogy viszonylag gazdag repertoárt, a művészeti ág alapértékeit, (Mozartot, Verdit, Puccinit és a többieket) rendszeresen műsoron kell tartani, részint a törzsvendégek igényeinek a kielégítésére, részint az új közönség megnyerésére.
Jelentősen megkönnyíti ezt immár az Erkel Színház megújítása. Ugyanakkor a nemzetközi hírnév öregbítésére és a csúnya szóval, de nemes értelemmel a "sznobok" örömére csemegéket is kell kínálni.
A kontinentális házak jó része régebben él ezzel. Fölújít elfeledett darabokat, jeles rendezéseket és szereposztásokat kínál négy-öt előadásban, amelyeket aztán a hírnév gyarapítására valamivel később megismétel.
Ezzel a Saloméval teljesen sikerült. Szerepe lehetett benne annak is, hogy az Operaház vezetése nem hagyta megkísérteni magát a divat irányzattól. Vannak dalművek, amelyek akkor érdemlik ki a közönség tetszését, ha nem eredetieskedve állítanak színpadra új rendezéseket, nem mindenáron "modernizálnak".
Akkor érvényesül a remekmű, ha a muzsikát követi, megalkotásának a korát idézi föl. Helyenként elmegy a halvány korszerűsítés, mint példa volt rá az idén Madrid csodálatos Cosi fan tuttéja, de ennél is visszafogottabb ez a Salome.
Szikora János klasszikus színpadi álma mondható akár konzervatívnak is, de így azonosul a bibliai történettel, egyúttal a gyönyörűen hömpölygő szecessziós muzsikával. És ebbe a szándékba illeszkedett bele a zenekar megrázó játéka, a varázslatos hangzás.
A Filharmóniai Társaság új vezetője, a koncert, de opera karmester is, Pinchas Steinberg állt a pulpitoson, és már az első ütemek belehasítottak a dráma közepébe.
Steinberg "világsztár", a londoni Covent Garden, a Scala, München, Párizs állandó vendége, és mostani bemutatkozása, (februártól vezeti "hivatalosan" a Filharmonikusokat) már eleve nagy élményeket ígér.Azt, hogy visszatérhet Ferencsik, Klemperer, Somogyi László és a többiek aranykora.
Az európai élvonalhoz való fölzárkózás szándékát jelzi az is, hogy olyan szerepkörökbe, amelyeknek nálunk jelenleg nincs csúcsszintű előadójuk, a nemzetközi mezőnyből azokat az énekeseket hívják meg, akik alakjuk legjobb megszemélyesítői.
Ilyen ebben a Saloméban a két német, a tenor Gerhard Siegel és a basszbariton Johannes von Duisburg. Siegel, Herodes alakítója Bayreuthban, a Metben, Bécsben és Berlinben Wagner Ringjének vezető tenorja.
És most minden megszólalása arról tanúskodott, hogy ennek az őrülten gonosz, önmagával eltelt uralkodónak, a nevelt lányától Salométől megkergült tetrarchának, bizonyosan az egyik legjobb megformálója.
Szinte ugyanez mondható el a hajdani Kelet-Németországból származó von Duisburgról, Keresztelő Szent János, Jochanan alakítójáról, aki nyomban a mélyből fölhozott rab bemutatkozásakor magával ragadt gyönyörű basszbaritonjával, ami szintén nem csoda, hiszen ő is Wagner énekes, az utóbbi évtizedek egyik művész óriásának, Dietrich Fischer Dieskaunak a tanítványa.
Érdeme önmagában az Operaház vezetésének, hogy ilyen művészekkel gazdagította az előadást. Ennél is nagyobb azonban, hogy nyomban bizonyította, vannak nekünk is világrangú értékeink.
Két hölgy, két kulcsszereplő. A Salomét alakító Rálik Szilvia gyönyörűen csengő drámai szopránjával és szerepjátszásával bármelyik világrangú dalszínház színpadán szédítő lehet, Richard Strauss is ilyennek álmodhatta meg ezt az ókori fejedelmi szajhát.
Gyönyörűen érces hanganyag, a zenekar simogató együttesébe hibátlanul illeszkedő. Akárcsak a gyilkos tetrarchával szemben leányát védő Herodias, akit imádnivaló mezzoszopránjával, drámai csengésével nemes dámánk,Wiedemann Bernadett elevenített meg. Ha bárki lelkileg netán megéhezett erre a nemzetközi rangú előadásra, 2014 tavaszáig kell türelmesen kiböjtölnie.
