Ennyi év folyamatos zsidóüldözésének a genocídiumba fejlődése végletesen horgasztotta fel az ellentmondást Jézus zsidó származása, a zsidó vallásba, azonosságba való beágyazottsága, valamint a zsidó nép elleni tettleges gyűlölet között. Hiszen logikusan a jézusi származásnak inkább kivételes tiszteletet kellett volna biztosítani a Jézus-vallás követőinél. A XX. század közepén egész Európát (a II. világháború hadviselő feleitől függetlenül) elárasztó zsidó-gyilkosságok magához a Jézushoz való viszony ellentmondásosságára kellett döbbentenie a zsidó vallásból szervesen kinőtt Jézus- (Messiás-) hitet, és a hívőket. A pápák megfogalmazása nem egészen pontos, amikor az "idősebb testvér" hasonlattal helyezik, szintén a holokauszt hatására a viszonyt új alapokra, s az egyház üldözéseit utólagosan enyhíteni és visszavonni. Ugyanis itt egyenes ági, tehát szülői kapcsolatról van szó mind szellemi, mind történelmi értelemben. Hiszen a kereszténység első évszázadaiban szinte kizárólag zsidók vallása volt a Jézus/Messiás-hit. Az Apostolok cselekedetei kanonizált szövegei szerint Péter, a "kőszikla", nem ült le körülmetéletlenek asztalához, Pál is javarészt zsinagógában térített. Tehát a zsidók üldözői és gyilkosai - ha keresztény maszkban alakoskodva is, de - nem szűntek meg azoknak a pogányoknak lenni, aki ellen a zsidó Biblia fellépett. Az Újszövetségnek nincs egy sora, gondolata, költői képe, amelyet eredetileg ne zsidók írtak volna. Azonban Jézus szenvedése a keresztfán nemhogy a szenvedés okozása ellen lázított volna, de épp ellenkezőleg: csak felszította a keresztrefeszítés zsigeri ösztönét. Ha egy zsidó művész Jézus alakjához nyúl - akinek a vizuális ábrázolása körül alakult ki az európai képzőművészet ikonográfiája -, ezzel a szinte felfoghatatlan ellentmondással igyekszik megbirkózni. (A Chagall megtestesítette orosz zsidó művészjelenség előfutára, és az önéletrajzában többször is említett Mark Antokolszkij szobra volt az első zsidó művész ábrázolása Jézusról: Krisztus a nép előtt, 1878.)
Felfoghatatlan ellentmondás
Ámos szinte teoretikus és szociológiai pontossággal elemezte a korát - kívülről is. Ez a dokumentum nemcsak a világos helyzetértékeléséről tanúskodik, hanem arról a felfogásról is, ahogyan benne Jézus alakja élt. 1938. december 21-ikei naplóbejegyzésben ezt írta, feltehetően a zsidók ellen foganatosított törvények nyitányára reagálva: "A napokban írtam amerikai rokonaimnak hátha tudnának valamit csinálni, hogy kimehessünk oda, mert most még le tudnánk mondani pár évre a piktúráról abból a célból, hogy bármilyen munkával kis pénzt gyűjthessen az ember, hogy azután csak festhessen. Itthon ezt nem lehet megtenni. Olyan lealázó ahogyan visszaszorítanak bennünket csaknem minden foglalkozási ágból, valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal, ami embertelenül gondolkozóvá teszi őket. Minden baj levezetését az antiszemitizmusban látják és bár tudják a vezetők, hogy ezzel nem oldják meg az égető problémákat, homokba dugott fejjel végigcsinálják az embereket a legszörnyűbb nélkülözésbe kergető törvényeket. Hiába a tisztánlátóbbaknak figyelmeztető szavai, rövid pünkösdi királyságot jelentő eredményekért kitaszítanak egy embercsoportot a szabadság, egyenlőség, testvériség nehezen kiharcolt bástyáiból. Szerintem ez nem más mint gyűlölettel párosult kicsiségi érzés, amely legalább pillanatnyilag akar diadalmaskodni a józanság és meggondoltság fölött. Nem véletlen az hogy ezt a kis népet minden időkben el akarták pusztítani azok, akik nem bírták a versenyt velük szemben, a befogadó népek nem bírták elviselni soha azt az igazságot, hogy nekik köszönhetik sok tekintetben a felvirágzásukat. Egy olyan szellemiség hordozói vagyunk, amely előtt a fiatalabb népeknek meg kell hajolniuk, akár akarják, akár nem. És hiába üldözik ki a zsidóságot, elpusztítani nem fogják vele, mert már fejlődik a Jordán mellett ősei földjén egy olyan nemzedék, amely otthon érzi magát és nem kell hallania folyton a csúfolódók kiabálását és amelyik alapja lett újra annak a népnek - melyből Krisztus s a nagy próféták születtek."
Chagall és Ámos megelőzték ezt a kevesekben csak a katasztrófa bekövetkezte után felfedezett evidenciát Jézus eredetét és történelmi- kulturális beágyazottságát illetően. Ők a holokauszt előtt és alatt próbálták szembesíteni (saját magukat is) a felfoghatatlan ellentmondással. S zseniális művészi ösztönüket - pontosabban a tudatalatti "kollektív emlékezetük" felszínre hozó munkáját - dicséri, hogy Jézus-ábrázolásukban megragadták a holokauszt jelenségének lényegi elemét. Nevezetesen, hogy a zsidók értelmetlennek tűnő elpusztítása valójában a zsidó Bibliában leírt Isten elleni lázadás volt, amelyet rájuk erőszakoltak. Lásd a magyar I. Szent István királyt, aki "idegenek" segítségével a szabad magyarok felét lemészároltatta, hogy a másik fele felvegye a tőle idegen vallást és életszemléletet, hogy utódaikban ez a "kollektív emlékezet" traumája a mai napig dolgozzon.
Chagall döntő, a művészet történetén is túlmutató lépése volt, hogy Jézust és környezetét zsidónak ábrázolta. Azonban nem lépett ki a hagyományos - a görög-keleti ikonoktól a reneszánszon át a saját koráig fejlődő - Jézus-ábrázolás sémáiból. Ugyanakkor ebben a hatásrendszerben rejlett az ő Jézusai sokkoló ereje. Nevezetesen, hogy hosszú évszázadok ábrázolási hagyománya került egy teljesen más, mit más: megdöbbentően ellentétes, kontextusba. Mégpedig egy, szintén a hagyományba mélyen beivódott gyűlölet, megvetés és lenézés rekvizitumaival - a zsidók ismertető jegyeivel - öltöztette fel a kereszténység (európaiság) vezérlő csillagát. S az ezzel az evidenciával sokkolt néző (befogadó?) nem kevés feszengéssel még blaszfémiát sem kiálthat, mert az ábrázolás szóról szóra megfelel a latinra, majd a világ valamennyi nyelvére lefordított Bibliája, az ő legszentebb könyve textusának állításaival.
Kiválasztott volt
Ámos ennél tovább ment. Ő nem a keresztény vallást, hagyományt és az arra alapuló Jézus képet (archetípust) szembesítette az igazi eredettel, hanem magát a zsidó Jézust ábrázolta abban az apokaliptikus helyzetben, amelyet az Jézus története testesített meg a Biblia Apokalipszisa korában, s abban az Apokalipszisban, amelynek ő lehetett a tanúja és megérzékítője.
Ámost művészi szerencséje a munkaszolgálat borzalmain keresztül elvezette az apokalipszis "zónájához". Ez nem cinikus állítás, vagy paradoxon: Ámos az adott sorsot a lehető legtökéletesebben aknázta ki művészileg, hiszen olyan tapasztalatot emelt a képzőművészet evangéliumába, amelyet előtte senki. A "mozgó vesztőhely" intézménye és szituációja, s az ott megvalósult emberek közti viszonyrendszer mintegy arra szolgált, hogy kikísérletezzék benne a pokol mintájára tervezett jövő társadalmát. Azonban egyelőre még nem tartozott a "normális" országok és társadalmaik politikai és kulturális tereibe s azok időszámításába. Két világ határán, egy idegen ország hadműveleti területén tartották fenn ezt a lidérces helyet a "kiválasztottak" számára. A kísérleti alany, csoport, kizárólag a "kiválasztott" népből, azaz zsidókból rekrutálódott. Akiknek ott kiszolgáltatott helyzetükben megnyílt az "ember mélye". Ugyanis távol az erkölcsi, törvényi fölöttes hatóságoktól (az emberi kultúra "felettes én"-jétől), olyan magatartások, archetípusok is fölszabadulhattak a tudatalattiból, amelyek még az emberi társadalom, sőt a homo sapiens megjelenése előtti időkben rögzültek, és csak ilyen kivételes helyzetben törhettek felszínre. Ez az állapot - annak, aki persze túlélte, ha ideiglenesen is -, ritka átvilágítást nyújtott az emberről, s persze csak akkor, ha kiválasztott volt a kiválasztottak közül. Ámos Imre az volt.
Se szeri se száma az úgynevezett háborús szörnyűségek dokumentálásának. Ámos Imre tanúsága, azonban nem erről szól, nem ez volt a célja. Ő nem a háború borzalmait, hanem az ember természetét "dokumentálta". Ama mérlegen ez mutatkozott végzetesnek, s nem a szenvedés és a kár mennyisége és kegyetlensége, amit okoztak.
Az Ámos Imre-i "tudósítás" külön alfejezetének számít a harmadik "orosz" (ukrajnai) munkaszolgálata rajzain: a Chagallra emlékeztető pravoszláv motívumvilága. Minden bizonnyal az "hommage Chagallnak"-gesztusának tekinthetjük. Ugyanis az általa megidézett apokalipszis világának, nem volt szüksége semmi teret és időt beazonosító jelrendszerre. Sőt: éppen ez az abszolút beazonosíthatatlanság teremtette meg a univerzalitás abszolút idejét és terét. Az apokaliptikus időkben a néhány, szinte bukolikus bájú orosz táj és karakter megjelenése, egy édes-bús emlékfoszlánynak fogható fel a régi, ama földi világból. A csak az egyszeri találkozásig eljutott, de a bensőben oly mély és hosszan tartó kapcsolatot szólaltatott meg az elmaradt barátság iránti nosztalgia húrján.
Az apokalipszis
Ámos nemcsak egybesűrítette a Biblia két könyvét - ezt a kezdő lépést Chagall tette meg -, hanem a bibliai hagyományok tradíciójában s annak nyelvén volt képes folytatni ezt az egységes - a Jézus alakjában és történetében kicsúcsosodott - elbeszélést. Ugyanis az ő utolsó évének a tanúság-művészete nem analógiaként idézi a kétezer éves világösszeomlást, hanem a saját idejét, a saját korának széthullását, s talán megújulásának esélyeit érzékítette meg a Jó és Rossz időtlen érvényességű küzdelmében. Azaz: új elbeszélést írt. Olyasmit, amit még nem írtak meg előtte. Ehhez használta fel az első apokalipszis kereteit, mint az elbeszélés formáját. Érdemes összehasonlítani vízióit Chagalléval. Ő is haragvó, népével együtt tartó angyallal ábrázolja a kiválasztott népet - lovas szekérrel, batyuval, vándorbottal. Az első világháború rekvizitumaival a Vityebszk-világ már patetikusnak hat, s nem emelkedik az egyetemesség szintjére, mint például Pablo Picassónak a spanyol polgárháború tapasztalatából az egész világ állapotára érvényes üzenetet transzformáló Guernicája. A második világháború maszkjában megmutatkozó apokalipszis viszont döbbenetesen aktuális az első apokalipszis elbeszélésének medrében. Ez az anyag, ez az elbeszéléskeret alkalmas a második apokalipszis meg nem írt könyvének a lejegyzésére. Miért? Mert azonos vele.
Ámos zsenijére jellemző, hogy "tudósításaiban" még csak a háttérben sem tűnik fel egy olyan azonosító jel, amely a 20. századra utalna. (Repülőgép, bomba, gáztámadás, városromok, sőt puska vagy katonák is alig.) Motívumainak "technikai fejlettsége" nem haladja meg a Jézus koráét. S mégis - illetve éppen ezért -, nem az első, de a huszadik század apokalipszisét volt képes megérzékíteni.
