- A GVH rekordösszegű bírsággal sújtotta a magyar bankrendszer jelentős részét, mert úgy találta, hogy a pénzintézetek két éve egymással egyeztetve, a forintkamatok megemelésével és más eszközökkel azt kívánták elérni, hogy kevesebben vegyék igénybe a végtörlesztést. Sikerült bizonyítani a kartellvádat?
- Én magam a kartellezésnek nagy ellensége vagyok, hiszen ez az az üzleti magatartás, amikor cégek arra szövetkeznek, hogy a megrendelőiket, fogyasztóikat meglopják. Viszont, a bankos kartellbírság határozatának a részletes indokolását áttanulmányozva nem vagyok meggyőzve arról, hogy a bankok abban az ominózus négy és fél hónapban, amikor a hitelkiváltó kölcsönüket a piacon tartották, egy gonosz kartell résztvevői lettek volna. Nekem a konkrét, a kormány piaczavaró és -befolyásoló lépéseivel súlyosbított üzleti helyzet alapos közgazdasági elemzése nagyon hiányzik. Csak egy példa: megkerülhetetlen lett volna egy olyan elemzés, hogy amennyiben nem reggelizett volna együtt a kockázatkezelők asztaltársasága, akkor az egyes bankok hitelezési stratégiája - feltehetően - hogyan alakult volna. Nem lennék meglepve, ha ugyanolyan stratégia alapján, ugyanúgy árazva ajánlották vagy nem ajánlották volna a hitelkiváltó termékeiket, mint a reggelizéseket követően. Vagyis számomra a találkozók ténye, az azokról készített feljegyzések és a szóbeli meghallgatások összessége nem bizonyítja a legdurvább versenyellenes megállapodást. Ettől még - a GVH szóhasználatával élve - az okirati bizonyítékok megalapozhatják egy sokkal kisebb jelentőségű, aktív kapcsolatrendszer létét, amelynek az elemzése azt mutathatja, hogy az túlmegy a versenyjogilag tolerált határon. Ez elérheti azt a szintet, hogy a bankok több információval rendelkeznek egymásról, mint ami éles versenyre kényszerítené őket, csakhogy ez korántsem kilenc és fél milliárdos elrettentő bírsággal sújtható magatartás. Ilyenkor nem elrettentő bírság jár, hanem figyelmeztető karakterű. Egyébként a nyilvánosságra hozott dokumentumok szerintem még ezt sem alapozzák meg.
- A bírság mértéke erősen szór az egyes bankok között a majdnem négymilliárd és a nulla között. Természetesen a különbséget sok minden indokolhatja, nem egyforma a bankok súlya a devizaalapú hitelezésben. A büntetéslistát nézegetve mégis az az ember érzése, hogy a hatalom által szeretett bankok, ne adj isten azok, amelyeket a kormánnyal jó kapcsolatokat ápoló Réczicza White & Case LLP Ügyvédi Iroda képviselt, enyhébb elbírálás alá estek.
- Miről is van szó? A GVH eljáró versenytanácsai ezekben az esetekben a bírságolási elvek szerint kell, hogy eljárjanak, döntsenek. Természetesen ezek a lefektetett elvek is hagynak mérlegelési lehetőséget a konkrét döntés meghozatalakor, de hát az így helyes. Persze rigid módon is lehet a százalékokban kifejezett összetevőket alkalmazni, ezzel a mérlegelési felelősséget mintegy áthárítani a számok világára. Ez utóbbi helyzetekben bizony meghökkentő számok is kijöhetnek. A konkrét kérdésére pedig az a válaszom, hogy én magam bízom a versenytanácsi tagok önálló és felelősségteljes, de a tévedés kockázatát is magában foglaló döntésében, a bírság összegét illetően is.
- Mi lehet a konkrét célja annak, hogy úgy módosítják a versenytörvényt, hogy a kormány kénye-kedve szerint kijelölhesse azokat a cégegyesítéseket, ahol nem is kell a versenyhivatalhoz fordulni engedélyért?
- A konkrét célt nem tudom, csak tippelni lehet arra, hogy melyik ágazat vagy milyen tervbevett tranzakciók miatt született ez a képviselői módosításként beadott változtatás. A rezsiharcot és az államosítási hullámot elnézve talán az energiaiparban kell keresni ezeket a leendő fúziókat. Mondjuk valamilyen túlméretezett állami nagyvállalat létrehozásakor fognak majd működésbe lépni ezek a paragrafusok. Vagy esetleg a pénzügyi szektorban a takarékszövetkezeti rendszer átalakításának egy következő lépésénél. Más országokban úgy szokás összeegyeztetni a többi releváns közpolitikát, tehát a versenyt és például a közegészségügyet, hogy a versenyhatósági engedélyezés után a kormányzat fönntartja magának a jogot, ha úgy ítéli meg, hogy például nemzetbiztonsági érdekből, vagy válság esetén a pénzügyi stabilitás biztosítása érdekében úgy helyes, akkor felülírja a versenyhatóság döntését. De ilyenkor a kormánynak transzparensen elő kell adnia a döntés indokait, és olyan példa is van, amikor a döntéssel egyet nem értő versenyhatóság bírói útra tereli a döntést. Nálunk ezzel szemben nem is fogják elemezni a konkrét versenyjogi szituációt, mert a kormány egyszerűen eleve mentesítheti az összevásárlást vagy fúziót az eljárás alól.
Ha a fúzió mértéke eléri az európai uniós szabályokban meghatározott értékhatárt, akkor a törvénymódosítástól függetlenül kell majd az EU-s versenyhatóság engedélye a fúzióhoz. Az is igaz azonban, a kicsi magyar piacon nagyon ritka az uniós határt elérő egyesülés, ha két hazai cégről van szó.
- Ez a törvénymódosítás nem ellentétes az EU-s normákkal?
- Az uniós normák alapján, hogy példával érzékeltessem, például az energiaszektorban, a szabályozó hatóságnak is lehetnek és vannak is olyan releváns szempontjai, ami miatt "két zöld lámpa" kell a fúziós engedélyezés során. Ez a rendszer hazánkban is működik, így a szokásos piaci tranzakciók során értelmetlen is az új törvénytervezet. Ha az államnak mégis vannak különleges, de legitim szempontjai - mert miért is ne lehetnének - , felülírhatja a versenyhatóság döntését. Ugyanakkor, amíg csak a hazai piacot érinti egy fúzió, a Bizottság nem gondolom, hogy eljárna - legyen az a mi bajunk.
- Az is szóba került a módosítás kapcsán, hogy a Magyarországon belül óriásinak, szinte akár monopolméretűnek számító cégek adott esetben a világban vagy Európában még közepesnek sem számítanak. Vagyis ha azt akarjuk, hogy legyenek magyar multik, legalább a régióban az első ligában focizó vállalkozásaink, akkor engedni kellene ezeket itthon nagyobbra nőni.
- A magyar versenyhatóságnak a magyar piacot kell néznie. Ha egy fúzió a magyar piacon káros hatásokat hoz a magyar fogyasztó számára, akkor az sovány vigasz a magyar fogyasztói közösségnek, hogy más országokban olyan erőt képvisel, hogy ott is képes lehet visszaélni az erőfölényével az ottani fogyasztókkal szemben. Ráadásul a magyar kormány majd nyomást gyakorol mondjuk a román kormányra, hogy egy túlzott piaci erővel járó koncentrációt engedélyezzen?
- A könyvszakma fölbolydult egy GVH-eljárás nyomán, mert időtlen idők óda megszokta, hogy a könyveknél a kiadó rányomtatja a könyvre az árát, vagyis meghatározza, hogy a kereskedő mennyiért adja. Kétségtelen, hogy más terméknél nem így van. A versenyhivatal nemrég azt mondta, a könyveknél se legyen így, vagyis a kereskedelmi cégek versenyezhessenek egymással az árban.
- A könyvek zöme bizományosi értékesítésben kel el, ez a döntés azokra az esetekre vonatkozik, amikor a kiadó eladja a könyvet a kereskedőnek. Az eljárás régóta húzódik, emiatt a 2004-09 közötti helyzetet vizsgálja. Önmagában versenyjogilag konzekvens, amit a GVH döntött az ügyben. De azért én azt gondolom, érdekes lenne megvizsgálni, hogy mi történt ezen a piacon 2009 óta. Mert azóta fölerősödtek azok a tendenciák, amelyek azt mutatják, hogy a kiskereskedelemben van árverseny. Az ember szinte nem is vesz már könyvet teljes áron, minden hálózatnál vannak törzsvásárlói kártyák, kuponok, sőt már az egyes boltoknak is van szabadságuk abban, hogy mekkora árengedményt adnak a listaárból. A hosszú eljárás alatt a könyvszakma nem tudta meggyőzni a jogalkotót, hogy például egy csoportmentességi rendelettel mozgásteret kapjon a versenyszabályok értelmezésekor. Ilyenre akkor van mód, ha jól bizonyítható, hogy az a megállapodásrendszer, amelyben az adott szakma működik, kétségtelenül korlátozza ugyan a versenyt, de a teljes szerződésrendszer azt eredményezi, hogy a fogyasztók is fair módon részesülnek a megállapodás-rendszer előnyeiből. Lehetségesek olyan iparági sajátosságok, amelyek miatt indokolt lehet ilyen különleges szabályozás és különleges szerződésrendszer, de csak akkor, ha a helyzet a fogyasztó számára is méltányos osztozkodást tesz lehetővé. Elképzelhetőnek tartom, hogy van indok a könyvkereskedelem kiemelésére a többi ágazat közül, mert a könyv mégiscsak különleges termék, szellemi értéket közvetít, és a kulturális sokszínűséget is szolgálja. Társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a szerzőknek is jusson annyi honorárium, hogy színvonalasan megélhessenek, és lehetséges, hogy ki lehetne mutatni, a könyvre nyomtatott ár ezt a célt is szolgálja. Mindenesetre az utóbbi időben kialakult a kiadók, nagy- és kiskereskedők olyan rendszere, amely működőképesnek bizonyult. Érdemes lenne a szakmai szervezetnek és a versenyhatóságnak együtt elemezniük az egész piacot. Az, hogy számos országban van a magyarhoz hasonló kiadói gyakorlat - a német könyves szakma is megvédte a rendszerét, legalábbis a hazai forgalmú könyvekre - mutatja, hogy megférhet egymás mellett két közpolitika.
- Az agráriumról is gyakran halljuk, hogy különleges, stratégiai ágazat, ezért indokolt ezen a területen csökkenteni a versenyt. Például a kiskereskedelemben nem árulható élelmiszer a beszerzési ár alatt, pedig nekem, a vevőnek ez egyáltalán nem fájna.
- Én nem látom szakmailag indokoltnak ezt a szabályozást. A megoldani kívánt piaci problémát ugyanis föl lehetne oldani piaci eszközökkel is. A probléma ugyanis az, hogy a kereskedelmi láncok sokkal nagyobb piaci erővel bírnak, mint a termelők. Így durva árengedményt tudnak kicsikarni, és a legnagyobb kedvezmény elve szerint ezt aztán a többi kereskedő is érvényesíti. A termelő egyébként is hátrányban van, ha nem tudja például raktározni az árut. Vagyis a termelői oldalt kellene megerősíteni, az ő piaci erejüket, amire számos lehetőség adódik. Ha pedig a piacon megerősödtek, nem kellene a diszfunkcionális "hatósági védelem".
- És az állami segédlettel összehozott dinnyekartel?
- Az sem védhető szakmailag. A helyzet hasonló, a termelők piaci erejét kellene megnövelni a kereskedőkkel szemben, hogy érvényesíthessék a jogos érdekeiket. Szerintem az agrárkartellezés lehetőségének megteremtésével a kormány megszegte az uniós szabályokat. Az Európai Bizottság el is indította a kötelezettségszegési eljárást, hiszen ezzel nemcsak a magyar fogyasztók érdekei csorbulnak, de az uniós egységes belső piac is sérül.
- A jelenlegi hatalom általában sem tűnik verseny- és piacpártinak. Ezt egyébként egyre gyakrabban ki is mondják.
- Igen, a piacot és a versenyt nem tekintik önmagában is létező értékeknek, olyan tényezőknek, amelyeknek a szabályrendszerét egy magántulajdonon alapuló gazdaságban illik betartani. De a magántulajdon tisztelete sem fontos, gondoljunk csak a trafikügyre vagy a nyerőgépek hirtelen betiltására, majd újraengedélyezésére. Ide sorolhatjuk a visszautasíthatatlan vásárlási ajánlatot, a gázkereskedelmi és a -tároló cég megvásárlását is az E.On-tól. Ha nem is értjük e lépés pontos okait, de az látszik, hogy a mai döntéshozók vonzódnak az állami tulajdonhoz. Amikor a kormány piaci zavarokkal, piaci kudarcokkal találkozik, a durva beavatkozások eszközéhez nyúl, és jól láthatóan nem cél, hogy piackonform módon érjék el, amit akarnak. A piaci logikával ellentétes kormányzati döntésre legjobb példa persze a rezsicsökkentés. A lakossági energiaárak mindig is hatósági árasak voltak, csak most az árcsökkentés mértékének kiszámítását nem indokolták, és persze egy hatalmas marketingakciót tettek a csökkentés mögé. Itt ugyanúgy létezne piacbarát megoldás, az egyedi fogyasztók számára is meg lehetne teremteni a versenyt úgy, hogy a lakásokba futó energiavezetéket annak tulajdonosa köteles átengedni (szintén hatóságilag szabályozott díjért) a konkurenciának. Ahol ezt bevezették, szintén csökkentek az árak, körülbelül annyival, mint nálunk mesterségesen. Olyan ez, mint mikor a szülő számítógépezés-elvonással bünteti a rosszul tanuló gyerekét, ahelyett, hogy nap mint nap leülne mellé, átbeszélni a leckét. Amikor versenypolitikáról beszélünk, a hosszú távú fogyasztói érdek fogalmát használjuk. Ebben két cél van: a vállalkozások hatékonyan működjenek, és a megtermelt profitjuk méltányos részét adják a fogyasztóknak. Ha ebből a szempontból nézzük a rezsikampányt, tulajdonképpen mindkét céllal ellentétes hatást ér el a kormány. A cégek 2012-es számaiból látszik, hogy beruházásaikat visszafogják, elbocsátanak dolgozókat és külső vállalkozókat. Miközben az energetikában éppen olyan időszak kezdődött, amelyben rengeteg hasznos, új technológiai innováció jelenik meg az intelligens mérőóráktól az egyre versenyképesebb megújulóenergia-termelésig. Egy ilyen durva és ellenséges beavatkozás mérsékli a cégek innovációs kedvét, és majd a fogyasztó veszít hosszabb távon. A hosszú távú fogyasztói jólét kritériuma azért sem teljesül, mert az energiaszolgáltató felmerült költségeinek egy részét a vállalkozói szférára terheli, amely azt érvényesíteni fogja az áraiban. Hacsak nem térünk vissza a szigorú tervutasításos, árszabályozó gazdaságirányítási modellre.
- A vonalas infrastruktúrát üzemeltető, tehát természetes monopóliumot jelentő szektorok liberalizációja (az energiaszolgáltatáson kívül ide tartozik a vasút is) a korábbi kormányok alatt is lassan haladt előre nálunk, sőt, az egész EU-ban kisebb a tempó, mint eredetileg tervezték.
- Igen, az unióban is lassú a piacnyitás, de még mindig jóval gyorsabb, mint hazánkban. A kormányok például sokszor elfogadták a nagy energiacégek érveit, hogy minél lassabban haladjunk, csak az unió által előírt minimumot teljesítsük. Amikor a GVH-t vezettem, számos ilyen konfliktusnak voltam résztvevője. A vasútnál pedig a MÁV zsaroló pozíciója éppen a gyengeségéből ered: ha nem adsz pénzt, ha rontod a pozíciónkat, összeomlunk és jönnek a balesetek.
- Önt a Fidesz munkáját segítő egyik közgazdászként tartották számon, a versenyhivatal vezetője is az első Orbán-kormány idején lett 1998-ban. Aztán 2004-ben már Gyurcsányék alatt hosszabbított. Amikor a második hatéves ciklus lejárt, újra Orbán Viktor volt a miniszterelnök, mégsem tartottak igényt a szolgálataira. Mi történt?
- A piac- és versenyfelfogásom valószínűleg nem egyezik a