Rakoncátlan kölyköknek vélhetik magukat azok a parlamenti képviselők, pártoktól függetlenül, de ellenzéki hovatartozásuktól nem, akikre rendszerint lesújt Kövér László házelnök úr mértéktelen haragja. A pedagógia már régen túlhaladta az elrettentő büntetéseket, a politika úgy látszik még nem. A körmös divatja tovaszállt, a nem fájdalmas, de megszégyenítő sarokba állításé is, viszont korlátlan hatalmú kényúr ítélete gyanánt a T. Házban sorozatban röpülnek a tekintélyes összegű pénzbüntetések. Mint legutóbb, azoké a honanyáké, akiknek másfélszázezer forintjuk bánhatja arcuk kifestését.
Nem csaptak botrányt, csupán csúnya monoklit pingáltak a szemük alá, tiltakozásul az ellen, hogy egy asszonyt verő társuk, mámoros hangulatában alaposan eltángálta párját. A hölgyek kozmetikai tiltakozásként ezzel akarták fölhívni a figyelmet arra, hogy törvényhozó testületben rendszerint nincs helyük az önbíráskodó gavalléroknak. Magánügy akkor sem lenne, ha közember követné el, de a szigorú erkölcsi követelményű közszereplés, tetszik, nem tetszik, morális szabályok követését igényli.
A házelnök úr szemét az nem sérti, ha az érintett képviselő parlamenti helyén püföli a szövegszerkesztőjét, a tiltakozókat morcosan a pokolba küldi, de a tiltakozásnak az a módja, ahogyan figyelmeztetik, már bosszantja Kövér Lászlót. És küldi nyomban az értesítőt, a tiltakozók illetménye bánja majd. Ha a Fidesz igényes volna, önmaga védelmében is már régen távozásra szólítaná az érintett honatyát, hosszas unszolásra végre kizárta a tagjai közül. Jóllehet szavazás esetén, kétharmados többség birtokában egy voks se nem oszt, se nem szoroz, (különben tartani sem kell tőle, hogy Balogh úr ezen túl ne csókolná meg jótevőinek a kezét), a mi kutyánk egykori kölyke azonban érinthetetlen, mozdíthatatlanul odaragadt üléstermi székéhez.
Mondhatná bárki, a "vak komondorról" már eddig is sokkal több szó esett, mint amennyit megérdemel, felejtsük el, csakhogy nem egyetlen véletlen elszigetelt esetről van szó. Mármint a parlamenti gyakorlatban. Kövér úr egyébként is indulatos egyéniség, beszédeinek a szavai sem enciklopédiákba kívánkoznak, ilyen a természete, nyugodjunk bele. De egy parlamenti gyakorlatról, még igényesebben, demokratikus fölfogásról van szó. Tudjuk a szocializmus korszakából is, hogy a vitát nélkülöző törvényhozás mértéktelenül unalmas, sőt hazug.
A hiteles polémia pedig indulatokat gerjeszt, néha viharokat is provokál, a londoni alsóház múltja, sőt jelene még ma is elég sok példát produkál rá. Pedig a tagjait igazán nem kell demokráciára oktatni. Ellenben vannak ott is szigorú szabályok, nincs helye sem a tettlegességnek, ami Latin-Amerikában előfordul, de a rend fölborításának sem. Ha valami csakugyan fegyelmet követel, az éppen a demokrácia. A vitavezető elnöknek nem csak joga, kötelessége is őrködni a mértéktartás megőrzése fölött, rendre utasíthat, szélsőséges esetben szankcionálhat is. Csak mindig az a kérdés, mi is a szélsőséges eset?
Például az, ha néhány képviselő, mert a kormányzat és parlamenti funkcionáriusai eleve nem adják meg az ellenzéknek a tiltakozás lehetőségét, a tanácsterem közepére vonul, táblákat emel, így hívja föl helyszíni közvetítés esetén rendellenességekre az ország figyelmét, ezzel már uszít? Szigorú büntetést érdemel, honoráriuma bánja? A kételkedés indokolt, tekinthetnénk akár tényleges rendzavarásnak is, csak talán azért nem egészen az, mert a szabály nem valamennyi képviselőre érvényes, csakis az ellenzékiekre. Kormánypárti miért is rakoncátlankodna, amikor azt cselekszi, amit csak akar? Kormányoldalon lehet bekiabálni, sértegetni büntetlenül.
De akinek korlátozzák a mindenki mást megillető szabadságát, akinek az új szabályok szerint a joga eleve csorba? Ha tíznél kevesebben vannak nem alapíthatnak csoportot, ez behatárolja szólási lehetőségeiket, cselekvésüket is korlátozhatja. Ha még kevesebben vannak, akár ott sem lennének, csaknem statiszták. Amikor mandátumot szereztek, a hatalom nem mondta meg szavazóiknak, vigyázzatok, mert teljesen nem képviselhetik érdekeiteket, nem egyenlő értékűek.
Töprengjünk el, a Balogh-ügy csakugyan elszigetelt eset? Morálisan persze figyelmet érdemel, de ennél még többről van szó. A demokratikus kormányzati gyakorlatról.
Közismert, hogy nem bölcs könnyen osztogatni a gonosz diktatúra megbélyegzését, de egy összefüggő uralmi rendszer gyakorlata és annak részelemei valamire csak utalnak. Hivatásosan soha nem foglalkoztam azzal, hogy összemérjem, általában mi az Európai Unió országainak módszere a parlamenti rend alkalmazásában, de arra csak odafigyelek, milyen eszközökkel érvényesítik a vitakultúrát, mivel biztosítják a föltűnő kilengések elkerülését. Idealizálni semmi ok, egy-egy állam életében akadhatnak szakaszok, amikor bizonyos okok miatt fogytán a türelem, indokolt lehet az elnöki közbelépés.
De emlékezetem szerint, legalábbis a vezető, tekintélyes fővárosokban sehol és semmilyen indokkal nem csonkítják meg a parlamenti képviselők javadalmazását. Jellegzetesen magyar és Kövér-i módszer ez, aligha fogják követni.
Egyszerűen azért nem, mert náluk más a demokratikus fölfogás.
