Meghatva olvastam a nyolcvanéves Pozsgay Imre interjúját a Magyar Hírlapban. Kitűnik belőle a reformer kommunista szomorú sorsa, akit elvtársai különutassága miatt üldöztek.
Előbb hat évre a kultúrát irányító miniszter székébe száműzték, majd újabb hatig a Hazafias Népfront élén az egypárti képviselőjelölt-állításra pazarolta erejét. Mindvégig az MSZMP KB-ban, majd a Politikai Bizottságban is sínylődnie kellett. Végül az államminiszter keserű kenyerét is ette. Igaz, az "ellenforradalmat" először ő minősítette "népfelkeléssé"(ma elfelejti, hogy csak igen óvatosan, egy "jelentésre hivatkozva") -, amikor Grósz éppen Davosban illegette magát. 1990-ben az MSZP frakcióvezetője lett.
És sosem heverte ki, hogy nem lehetett köztársasági elnök az SZDSZ négyigenes népszavazása miatt. Ez lökte őt végül Damaszkusz félútján Orbán Viktor ölelő karjába. (Egykori büszkeségéről, Lakitelekről most egy szót sem ejt, nyilván mert "ma már az sem volt".)
Azért vagyunk páran, akik másra is emlékezünk munkássága idejéből. Például a Mozgó Világ betiltására, a József Attila Kör, a Bizottság együttes vagy éppen a Beatrice vegzálására - hogy hamarjában csak néhányat említsünk.
Ja, és Pozsgay "emberellenes szervezettel" soha nem állt kapcsolatban. Csak éppen ő is megkapta, és láttamozta az állambiztonság napi jelentéseit, sőt, hírigényt is megfogalmazhatott nekik - de bizonyára ezt sem tette.
A múlt folyton-folyvást fejlődik. Pozsgay is egyre jobban teljesít.
