A svájci illetékességű Szövetségi Technológiai Intézet nagy rendszerekkel foglalkozó kutatói például a közelmúltban 43 ezer nemzetközi óriáscég tulajdonosi hálóját vizsgálták meg. A közvetett tulajdonosokat is számbavéve arra a következtetésre jutottak, hogy az ENSZ tagállamainál lényegesen kevesebb, alig 150 óriáscég uralja a világgazdaság felét. Ezek jó háromnegyede egyébként nem a reálgazdaságban, hanem a pénzügyi szférában működik A kutatók - jobb ötletük nem lévén -, felvetették az egész világra kiterjedő antitröszt hatóság gondolatát. Egy ilyen szervezet létrehozásának esélye azonban meglehetősen csekély.
A gyarmatosító fizet
Eközben az Európai Unió vezető politikusai közül többen - maguk sem tudván mit kezdeni a válságkezeléssel -, újra felfedezik a "nemzetek Európáját". Szerintük a föderális modellt az európai nemzetállami tradíciók nem teszik sem szükségessé, sem lehetségessé. Aki többet akar a jelenlegi jogi és intézményi kereteknél, az - legalábbis a brit eurószkeptikusok kedvenc fordulatával élve - a szuperállam rémképét vetíti előre. A tagállamokat is képviselő kétkamarás parlament, a Bizottságot felváltó szövetségi kormány, netán a közös cselekvéshez szükséges, nagyobb költségvetés felesleges pénzkidobás. Az EU költségvetése egyébként nem haladja meg az összesített GDP egy százalékát, ami - ahogy mondani szokták - az éhenhaláshoz sok, de Európa egységes fellépéséhez nagyon kevés. A "nemzetmentők" még azt a képtelenséget is állítják, hogy a brüsszeli bürokraták a tagállamok szuverenitására törnek. A jelenlegi magyar kormány például naponta vívja "szabadságharcát" azzal a közösséggel szemben, amelybe mi kértük a felvételünket. Szerződésben vállaltuk a demokratikus jogállami normák betartását, s egyébként a közszféra valamennyi fontos beruházását évek óta a "gyarmatosító" Brüsszel finanszírozza.
Nagyobb baj, hogy ez távolról sem csak magyar jelenség, miután más tagállamokban is erősödik a populizmus és a demagóg Európa-ellenesség. Az információs technológia forradalma és a globális vállalatbirodalmak ugyanis napjainkra a világ valamennyi nemzetállamát gazdaságilag kiszolgáltatottá tették. Néhány évtizede a "hálózati társadalmak" korát éljük, amikor bolygónkon - először a történelemben - már nincs olyan fontos gazdasági esemény, ami ne érintene másokat. Hogy a legegyszerűbb példát említsük: a számítógép, sőt a mobiltelefon billentyűjének megnyomásával működtethető pénzügy világháló tette először lehetővé, hogy ami a világ egyik részén megtakarításként, beruházott tőkeként halmozódik fel, az ugyanabban a pillanatban másutt már pusztító hiányként, tőkekivonásként jelentkezik. Márpedig, ha elnézzük a nemzetállamok jelenlegi tanácstalanságát és kapkodó tűzoltó akcióit a pénzügyi válság kezelésében, joggal tűnhet úgy, hogy az emberiség néhány ezer éves története a globális anarchia állapotához vezetett el. Amúgy senki nem fenyegeti az EU-tagállamok szuverenitását sem, azt csupán - ahogy' a Szerződésből is következik -, azért kell önként korlátozni, mert a közös fellépés hatékonyabb lehet a globális gazdaság meghatározó szereplőivel szemben.
Kétségtelen tény, hogy a rendkívüli helyzetek nem mindig kezelhetők hagyományos eszközökkel. Mégsem tűnik jó megoldásnak, hogy az euróövezet tehetős tagállamai évek óta zsákszámra öntik az adófizetők pénzét a válságért leginkább felelős, sikeresen "deregulált" pénzügyi rendszerbe. 2008 és 2011 között például az Európai Bizottság 4500 milliárd euró értékű állami támogatásra adott engedélyt, amelyet a kérelmező tagállamok bankmentő intézkedésekre fordíthattak. Ez az összeg mintegy harmincszorosa az Európai Unió teljes éves költségvetésének. Ehhez képest az állam- és kormányfők a nehéz időkre hivatkozva - tegyük hozzá nemcsak saját magukat, hanem az integráció eszméjét is nevetségessé téve -, győzelemként ünnepelték, hogy az EU 2014-2020 közötti költségvetési keretét sikerült 1000 milliárd euró alá csökkenteniük. Ugyanakkor a tagállamok kormányai a 2008-as összeomlást követően, a minimális egyeztetést is mellőzve, önállóan döntöttek a bankmentésről, a fiskális ösztönzésről és az egyéb stabilizációs lépésekről. Mindez annak ellenére történt így, hogy a sok száz milliárdos kormányzati beavatkozások közvetlenül befolyásolták a többiek helyzetét is.
Ki, kit finanszíroz?
Ha bankmentés hároméves gigantikus költségeit nézzük, az Európai Tanács 2013-as döntése valójában szégyellni való, s az integráció hat évtizedes történetéhez is méltatlan. A példátlan pénzügyi válság következményeivel ugyanis még a leggazdagabb európai országok sem képesek külön-külön megbirkózni, s messze nem csak Görögország vagy Ciprus van bajban. Tehát az európai integrációt nemhogy gyengíteni, hanem kifejezetten erősíteni, mélyíteni kellene.
A válság politikai kezelésének egyik legnagyobb nehézsége, hogy a közvélemény szinte semmit nem tud a kiváltó okokról és lehetőséget kínálva a populista demagógoknak, inkább a bűnbakok keresésére hajlamos. A bankmentést finanszírozó "északi" tagállamok polgárai sem tudják például, hogy a válság terheit "elosztó" pénzügyi rendszer a valóságban hogyan működik. Ezért az átlagszavazó általában meggyőzhető azzal az érvvel, hogy nem neki kell adófizetőként támogatnia a felelőtlenül költekezőket. Ez gyakran hallható például Németország "áldozatvállalásával" kapcsolatban, amit a görögök, ciprusiak könnyelműségével szoktak szembeállítani. A pénzügyi világháló azonban - ugyan láthatatlanul -, de nem ilyen egyszerű logika alapján működik.
A német gazdaság az utóbbi években például a részben a számára alulértékelt euró-árfolyam miatt, ezermilliárdos nagyságrendű kereskedelmi többletet halmozhatott fel, többek között a bajba jutott "déli" partnerekkel szemben. Így viszont a ki, kit finanszíroz kérdése is egy kicsit más megvilágításba kerül. Ezért a jelenlegi problémák durva leegyszerűsítése, ha csak a "gonosz" európai bürokratákról, vagy a "mohó" bankárokról és a velük szemben hősies szabadságharcot vívó nemzetállamokról beszélünk. Különösen veszélyes mindez az EU közép-európai perifériáján, ahol a gazdasági visszaesés miatt erősödik a nyílt Európa-ellenesség és látható a bezárkózást, a gazdasági nacionalizmust hirdető populisták térnyerése.
A szakértők többsége azonban a válság ellenére sem tartja valószínűnek a közös valuta vagy az EU szétesését. Tény, hogy a második világháború után született generációk számára a viszonylagos európai béke már adottság. Így egy újabb háború elkerülése az integráció jövője szempontjából már nem annyira meghatározó motívum, mint az "alapító atyák" idejében volt. A nemzetközi tőkének azonban továbbra sem érdeke, hogy a világ egyik legnagyobb egységes piaca alkotó elemeire hulljon szét. Igaz e piac lassan, ellentmondásosan épül (lásd például a szolgáltatási irányelv végrehajtásának nehézségeit), de várható, hogy továbbra is fontos marad a globális befektetők számára.
Busás hasznot hozhat
Kizárható azonban a lehetőségek közül a Nagy Áttörés is, vagyis, hogy belátva az EU hosszú távú stratégiai érdekeit, a Szerződés jelentős átalakításával rövid időn belül létrejönne az Európai Egyesült Államok. Ez már csak azért sem valószínű, mert az elmúlt évtizedben a nagy lendülettel beindult európai alkotmányozási folyamat lényegében kudarccal végződött.
Legnagyobb esélye ma annak látszik, hogy az eurózóna a közösségi jogban régóta ismert "megerősített együttműködés" keretében fokozatosan fejlődik a fiskális, majd a politikai unió felé. A tagállamok esetenként eldönthetik, hogy milyen szorosabb együttműködési formákban kívánnak részt venni. Maga a jogintézmény is a mindenkori nyitottságot, a csatlakozás utólagos lehetőségét biztosítja valamennyi uniós tag számára.
Az idő sürget. Az európai föderalizmusnak - és tágabb értelemben - a nemzetközi együttműködés erősítésének nincs Alternatívája. Az amerikai-európai lehallgatási botrány is azt mutatja, hogy valódi nemzetközi összefogás nélkül nem lehet kiépíteni olyan jogrendszert, amely képes védelmet nyújtani a terrorista-támadásokkal szemben, de egyúttal tiszteletben tartja más államok szuverenitását és ügyel a személyes adatok biztonságára is.
A Nagy Adattömeg (Big Data) ugyanis sokféleképpen használható. Alkalmas egyes üzleti csoportok extraprofitjának a növelésére, de akár az emberiséget fenyegető járványok megelőzésére is. A Wigner Adatközpont a közelmúltban rendezett szakmai konferenciát a digitális forradalom kihívásairól. Itt hangzott el, hogy az Egyesült Államok déli partjainál pusztító Katrina hurrikán közeledtének hírére a lakosság pánikszerű vásárlásokba kezdett. A legnagyobb áruházlánc online számítógépes rendszere minden előzetes hipotézis nélkül könnyedén kimutatta, hogy ilyen vészhelyzet idején melyek a legkelendőbb élelmiszerek. Hasonló katasztrófa-helyzetekben tehát csak fel kell tölteni az adott árucikkekkel a polcokat és a busás haszon nem marad el. Egy hasonló kapacitású Big Data központ ugyanakkor arra is képes lehet, hogy például a lakosság elektronikus levelezésének tartalomelemzésével az egészségügyi hatóságoknál jóval gyorsabban mutassa ki egy súlyos influenzajárvány terjedésének irányát.
Mint e kiragadott példákból is látható, az egyre nagyobb rendszerek közösségi és magáncélokra egyaránt hasznosíthatók. Az európai integráció több mint hat évtizedes története arról szól, hogy a szuverén nemzetállamok gazdasági érdekeit lehet békés módon, jogállami keretek között is egyeztetni. A gyorsan globalizálódó világban azonban erre már csak az erőforrásait valóban egyesíteni képes, föderális Európai Uniónak lesz esélye.
A "hálózati világgazdaság" ugyanis a számítógép billentyűjének lenyomásával jelöli ki a "nyerteseket", és dönt a lemaradók sorsáról. Reális a veszély, hogy egyszerűen törölni fogja mindazok fejlődési esélyeit, akik továbbra is a hősi múltjukon és a "nemzetek Európája" panoptikumba illő ábrándjain merengenek.
*A cikk a Gondolat Kiadónál "Globális Egyesült Államok - utópia vagy utolsó esély" címmel megjelenő könyv egyes részleteinek felhasználásával készült.
