Kisgyermek koromban hittem Istenben, imádkoztam, áldoztam, de később úgy éreztem, hogy a világban történő események, embereket érő tragédiák ellent mondanak Isten létének.
Cseperedő emberkeként, iskolásként hittem a hős Szovjet Katonában, és abban, hogy ők felszabadulást hoztak az Országra, melyben élek. A katonák természetesen valóban hősök voltak, mint ahogy minden katona hős a maga módján. Hős, mert vagy meggyőződésből, hitből, vagy csak azért mert rákényszerítették, életét adta egy háborúban. Hittek ők is, pedig elgondolkodtató, hogy minden harcoló fél papjai Isten segítségét kérték fegyvereikre, mégpedig ugyan annak az Istennek, mert ugye minden vallás azt állítja, hogy Isten csak egy van.
Nagyobb gyermekként hittem abban a rendszerben, amibe belecseperedtem, mert nem is ismertem másikat. Hittem az "Örök és Megbonthatatlan Szovjet-Magyar Barátságban", amiről persze kiderült, hogy nem is örök, és nem is megbonthatatlan.
Hittem abban, hogy a szocialista tábor a béke letéteményese, mert annyit hallottam a "békeharc" kifejezést. Később azért - eszmélve - rájöttem, hogy ez a két fogalom nem illik párba, mert vagy béke van, vagy harc. Aztán, még később kiderült, hogy azon államok, melyekről -mint gonoszokról- azt tartottuk, hogy önös érdekből le akarnak gázolni minket, azok is úgy hitték, hogy ők a jó oldal, és mi akarjuk kiterjeszteni rájuk erőszakkal a mi eszméinket.
Talán még abban is hittem, hogy néhány éven belül behozzuk a kapitalista államokkal szembeni hátrányunkat, majd a győztes ideológia eredményeképpen meg is előzzük őket gazdasági téren. Persze ezt már csak ímmel-ámmal hiszegettem, mert mire tisztában lettem az ezt a témát körülíró fogalmakkal, már volt annyi eszem és tapasztalatom, hogy finoman szólva is szkeptikus legyek az eredmény elérésében. De talán pontosabb azt írni, hogy kínomban jót nevettem rajta.
A rendszerváltás reményének felcsillanásakor még őszintén hittem abban, hogy ha egy új, szabadabb államformát választunk, az új életünket már jól tudjuk megszervezni, hisz tanultunk a múlt hibáiból, illetve kívülállóként azt is láttuk, hogy mit nem érdemes átvenni azoktól az országoktól, amelyek már évtizedek óta csiszolják azt, ami nekünk új.
A nagy változás után hittem, hogy a téeszek felosztása, a földek magántulajdonba adása, a privatizáció, elhozza azt a régen sóvárgott állapotot, hogy a gondos, jó gazdák kezébe kerülnek a termelőeszközök, és most már hatékonyan is tudjuk működtetni őket.
Ehelyett lett gazdasági mélyrepülés, áremelés, taxisblokád - miközben nem értettem, hogy miért kellett egy csóró nemzetnek mindenáron új ruhát adatni a kormányőrökre.
Hittem abban, hogy a Nagy Testvér uralmától megszabadulva, annak katonai szövetségéből kilépve egy független állam polgára lehetek, de nem sokáig élhettem e hitben, mert kiderült, hogy nekünk, mint kicsiny országnak mindig kell valamilyen nagy támogató, ezért a csöbörtől megszabadulva rögtön a vödör után kezdtünk ácsingózni.
A számunkra új világ első négy évének leteltével már úgy éreztem, hogy váltani kellene, de arról már nem voltam meggyőződve, hogy jó-e nekünk, ha visszafele váltunk. De a többség így döntött, talán mert meghatotta egy úriember, aki acélkoronáját hősiesen viselve küzdötte végig a korteshadjáratát. Nem mondhatnám, hogy az ezt követő négy évet rendkívül sikeresnek éreztem volna.
Minél jobban bebizonyosodott számomra, hogy ez a kormány, bár jóindulata értékelhető, nem az, ami gyökeresen megváltoztatja gazdasági és politikai állapotunkat, annál jobban kezdtem hinni egy új, fiatalokból álló, romlatlannak hitt politikai alakulat esélyeiben.
Egyre jobban kezdtem érezni, hogy ennek az országnak kell egy, a múlt politikai harcaiba be nem sározódott, friss szellemű vezetés, és úgy emlékszem, hogy ezt az akkori választáson voksommal is megerősítettem.
Nagyon hamar be kellett látnom, hogy a hangzatos lózungok, reményt keltő ígéretek ugyanúgy ígéretek maradtak, mint az eddig általam megismert összes előző hatalomnál.
A győztesek az emberekkel csak addig törődnek, míg szükségük van a jóindulatukra, mihelyst kezükben a hatalom, már csak magukra gondolnak, és klientúrájuk boldogulására fordítják lehetőségeiket.
Ebben az időszakban történt a számomra legmegdöbbentőbb politikai sakkjátszma, amely kis híján azt eredményezte, hogy egy egyébként zseniális népbutító, a mezőgazdaság felvirágoztatója, a sztárügyvéd lett az ország köztársasági elnöke. (Apropó, számon kérte már valaki ettől az úrtól a regnálása alatt okozott károkat, vagy azt az általam egy életre megjegyzett lózungot, hogy "a rohamosan fejlődő magyar farmergazdaságok felszívják a halódó iparból utcára került munkanélkülieket"?)
A kiábrándulás után azt hittem, hogy az előző választási vereségen, az új fiúk hibájából tanulva végre tényleg egy olyan vezetésünk lesz, mely előre viszi az ország szekerét.
Ez a hit már egy igen gyengülő hit volt, mert nem sok újat tapasztaltam, az ígérgetések megint csak részben, vagy egyáltalán nem váltak valóra.
De újabb remény tűnt fel a láthatáron, és Európa boldogabb felén élő népek életét látva, hinni kezdtem abban, hogy az Európai Unióba történő belépésünk végre valamiféle új norma-rendszert jelent majd politikusaink számára is, amely eredménye végül az egyszerű állampolgárok életszínvonalán is meg fog mutatkozni.
Az új normákra rendkívül nagy szükség lett volna, mert a már megszokott kapkodás, az újabbnál újabb reformok, melyek villámsebesen követték egymást, már-már azt az érzetet keltették bennem, hogy egy bolondok házában élek. Itt visszakanyarodhatok dicső névrokonom hatékony egészségügyi tevékenységén át a liberális párt duci hölgyikéjének ámokfutásáig. Vagy az oktatásban az eddigi, jól bevált formák, önjelölt szakértők általi görcsös megváltoztatni akarására, mely teljes káoszt okozott a pedagógusok fejében, és ezt saját gyermekeimen keresztül nap mint nap tapasztalhattam.
Vezetők jöttek-mentek az évek során, és elhitették velem, hogy dübörög a gazdaság, majd egy Úriember őszinteségi rohamában bevallotta, hogy az egész egy ámítás volt.
Az ezután következő előljárónk, aki vonós hangszerre írta át a kottát már nem sokat tudott ártani az elért negatív eredményeknek, sőt a véleményem szerint talán valamit előre is mozdított, legalább is a napi hírekben kevesebb lett a politika, és többnek tűnt a szakértelem.
De hát ő is pettyes lett azért, mert a róla terjengő baromfiipari legenda alapján támadhatatlan erkölcsössége legalább is megkérdőjelezhető volt.
A nyolc év, melyből sok jó nem származott, valamint az elismerésre méltó, profi ellenzéki politizálás egyenesen vezetett egy újabb visszatérő sikeréhez. Azt tanítani kellene, hogyan kell minden labdát lecsapni, nem csak a magasra pattanókat, hanem azokat is, melyek néhány milliméterre vannak csak a talajtól.
A nép hitt a neki tetsző szép szavaknak és ígéreteknek, bármennyire is valószínűtlenek voltak már kimondásuk pillanatában. Sajnos úgy látszik én már nem vagyok ebből a szempontból a nép része, mert már nem hittem el egy szót sem az egészből. (Egy későbbi beszélgetés során magam jöttem rá, hogy nem hinni is egy hit.)
Amit eddig tapasztaltam, az teljes mértékben alátámasztja a várakozásaimat. Már nem hittem el, hogy egy söralátéten el fog férni az adóbevallás, nem hittem el, hogy a kevesebb miniszter olcsóbb államapparátust eredményez, nem hittem el, hogy már pedig itten nem lesznek megszorítások, és lassan már nem hiszek el semmit, aminek a forrása a Magyar Parlament, és a vezető párt. Azon már csak mosolyogtam, amikor az egyik zseniális miniszterünk ékes szóval, nagy meggyőzőerővel azt bizonygatta, hogy a bankok nem fogják ránk hárítani az őket sújtó terheket.
Mos azért még megpróbálok hinni annak, hogy a jelenlegi ellenzék talán megtanulta, hogyan is kell ellenzékben politizálni, megértette, hogy csak akkor tudják a kétharmad hegemóniáját megtörni, ha összefognak. Mert azért rájöttek, hogy összefogás nélkül néhányan még a parlamenti bekerülés küszöbértékét sem érhetik el, kezdett kialakulni valamilyen párbeszéd. Ez a párbeszéd folyik ezekben a napokban is.
Most, életem 62. évében elérkeztem oda, hogy egyre nehezebben hiszek bármiben és bárkinek. Már csak azt szeretném, hogy a ránk kirótt éveket békében, egészségben és viszonylagos biztonságban élhessük le, szeretném, ha a nyugdíjunk nem inflálódna egy olyan határ alá, amely már ezt a picinyke egzisztenciát is megingatná amit eddig megszereztünk. Szeretném, ha az egészségügyben nem úgy bánnának velünk, mint egy esztergályos a már semmire sem használható, rozsdás vasdarabbal, jó ízű legyen az étel, és rendben legyen az emésztésünk.
Abban próbálok hinni, hogy gyermekeinknek, majd későbbi leszármazottainknak valamikor
egy olyan ország lesz hazájuk, amelyben minden állampolgár jól érzi magát, amelyben aki becsületesen él és dolgozik, az biztonságban és megelégedettségben élheti le életét.
De ez már nem hit, csak remény.
*
Utóirat: Miért is lettem én ilyen szkeptikus, vagy, ha úgy tetszik cinikus? Lehet, hogy új tapétát kéne a szobámban felragasztani! Olyan kék alapon, Magyarország jobban teljesít feliratút! Az talán segítene!
