Az október 23-ikai tömegdemonstrációk tanulságait sokan és sokféleképpen elemezték. Volt azonban az ellenzéki megmozdulásnak egy tanulságos epizódja, amely visszhang nélkül maradt. Nevezetesen az ott jelenlévő tömeg idegenkedése, amellyel Bokros Lajos "bemutatkozására" reagált, aki frissen alakult pártját jobbközép, konzervatív beállítottságúnak aposztrofálta. Márpedig az ott összegyűltek az ilyen politikai kategóriákat nem hallgatták szívesen, még akkor sem, ha ezek a szavak történetesen az MSZP egykori pénzügyminisztere részéről hangzottak el.
Miről tanúskodik ez az epizód? Arról, hogy a jobboldalnak még Bokros "hangszerelésében" sincs helye az ellenzéki összefogásban. Arról, hogy nemcsak az ellenzéki politikusok, hanem feltételezett választóik is tudomásul vették azt az immár kétségbevonhatatlan tényt, hogy a következő választások tétje visszaszorult abba az - egyébként a Fidesz által ásott - mederbe, amely a demokrácia mibenlétéről folytatott diskurzust a jobb- és a baloldal - mondhatnánk - szokásos ellentétére redukálja.
Eddig csak legfeljebb azt lehetett feltételezni, hogy Bokros kezdeményezését a jobboldali beállítottságúak vitathatják, amin aligha változtathat az tény, hogy ennek a pártnak az alapítása az elmaradhatatlan Pusztai Erzsébettel karöltve történt. Ámde ezúttal az ellenzéki összefogás reprezentatívnak szánt tömegdemonstrációján fogalmazódott meg a csak a szónoklat végén enyhülő elutasítás. De ha ez ebben a közegben így van, akkor hogyan gondolhatják Bajnaiék, hogy őket "odaát", a másik közegben, a kormánykoalícióból kiábrándult jobboldaliak tárt karokkal fogadják?
A magyar politikai életben csak akkor kezdődhetne új időszámítás, ha egy példamutató ellenzéki összefogás tudatosan és következetesen igyekezne felszámolni azt a megosztottságot, amely az ellentétek kiélezéséből profitáló kormányzatot tartja életben. Amely megnyitná azokat a kapukat, amelyeket a Fidesz légmentesen zárt le. Ha a lövészárkokból hajlandóak lennének kimozdulni. Olyan ellenzéki összefogásra lenne szükség, amely megszüntetné - Veres Péter szavával élve - a "bratyizó kasztdemokráciát". Azt a társadalmi méretű, s eszerint a kormánypártra és az ellenzékre egyaránt jellemző magatartást, amely a vele egyívásúaknak minden megbocsát, de a másik oldalhoz (s itt nem feltétlenül a Fideszre és holdudvarára kell gondolni!) tartozókat következetesen kirekeszti.
Az elhatárolódás azonban - legalább is a következő választásokig -, feltehetően fennmarad. Ami azért is baj, mert ebben az országban, beleértve a kormányzatból kiábrándultakat is, ez idő szerint jobboldali többség van. És ez legalább annyira fontos szempont a választások végkimenetelét illetően, mint a bal-liberális tábor egymásközt létrehozandó, a jelenleginél szélesebb körű szövetségkötési megállapodásának szorgalmazása.
Megértem, hogy a jobboldal többségét irgalmatlanul nehéz a bal-liberális politikusoknak, és nem kevésbé a velük rokonszenvező szavazóknak tudomásul venni. Dehát most ez így van. Nem volt és nem lesz mindig így. De a 2014-es parlamenti választásokra készülve nagy hiba lenne ezt a tényt figyelmen kívül hagyni. Mégis eltekintenek ettől. A politikában, különösen a bratyizó kasztdemokrácia körülményei között, a rossz példák igencsak ragadósak. A Fidesz abban bízik, hogy őt már sohasem lehet megbuktatni; ha mégis kétvállra kerülne, bebiztosította magát, hogy mint a "kelj fel Jancsi" vissza tudjon térni. A baloldal pedig elhiszi magáról, hogy le tudja győzni a Fideszt. Vagyis mindkét oldalon a túlzott önbizalom félreérthetetlen jelei mutatkoznak.
Mi tagadás, erre a Fidesznek több reális indítéka van, mint az önbizalomtól nem kevésbé duzzadó ellenfeleinek.
Az MSZP hagyományainak megfelelően a saját kiépült apparátusában bízik: ha a gépezet beindul, akkor az eredmény sem maradhat el. Csak mozgásba kell hozni a helyi szervezeteket és a baloldal győzelemért áldozatokra is képes aktivistákat. Már csak azért is idejétmúlt és célszerűtlen az MSZP ilyenfajta stratégiája, mert ezúttal egy magukénál nagyobb apparátussal kell megküzdeniük, amely ugyancsak számíthat a jobboldal győzelméért mindenre képes aktivistákra. S még azoknak az elvhűségére is, akik ugyan a kormánykoalícióban csalódtak, de nem annyira, hogy jobboldali elkötelezettségükről lemondanának; legrosszabb esetben visszahúzódnak, mert mit is keresnének egy tőlük idegen, ellenzéki közegben; vagy adnak még egy esélyt annak, ami van és amit persze - többé-kevésbé kényszerűen -, de a következő ciklusban a jelenleginél jobbnak remélnek. De végül így vagy úgy, de ott maradnak, ahol vannak. Vagy legalább is annak a környékén. Mivel tudják, ők is nagyon jól tudják, mert megtanulták, hogy az egyik kasztból a másikba nincs átjárás.
A bratyizó kasztdemokrácia már csak ilyen.
