- Tévében lehet-e annyira mélyre ásni, mint amennyire a könyvében tette?
- Nagyon kevés olyan tévés műfaj van, amiben igazán mélyre lehet ásni. Rövid, közéleti, híradós műfajokban semmiképp. A beszélgetős műsoromban előfordult velem, hogy integetett a szerkesztő, elég volt már, nem kell ennyit beszélgetni, de amikor ott ült velem szemben Törőcsik Mari, Garas Dezső, vagy Haumann Péter, és azt éreztem, hogy ezt most nem lehet abbahagyni, akkor volt, hogy sikerült valóban mélyre menni. De ahhoz is kellenek mélyebb ismeretek, hogy egy tudósítás másfél percben Brüsszelből, vagy fél perces felkonferálás a híradóban, éppen olyan legyen, mint amilyennek lennie kell. Szeretek mélyre menni, és többször frusztrált, hogy nem lehet. De a híradós műfajnak el kell fogadni a szabályait.
- Miért lett ez a fő műfaja?
- Nyilván van bennem valamiféle kettősség. Miközben szeretek mélyre ásni, a közéleti tájékoztatás mindig is érdekelt. Ezért erre a pályára sodródtam. Nagyon megtetszett ez a szakma, amikor ösztöndíjjal Amerikában jártam, annak ellenére, hogy mindig igen gátlásos voltam, kamaszként pláne. A show műsorban például látszott, hogy alapvetően szégyellős ember vagyok, ez a műfaj pedig a gátlástalanoknak áll igazán jól.
- Belekeveredett a bulvár világába, így muszáj volt magáról olyan dolgokat is kiadnia, amiket nem akart. Ráadásul ez híradósként nem is feltétlen kívánatos, igaz, hogy kereskedelmi tévésként találta meg a bulvár.
- Mutasson egy kereskedelmi tévés híradóst, aki nem szerepel a bulvárban. Ez egyfajta kényszer.
- A közszolgálati híradózás után hogyan kapott show műsort? Furcsa, hogy valaki azt mondja, nem vállal tovább híradózást, közéleti műsort, és akkor nem kirúgják, hanem még nagyobb népszerűségre alkalmas programot vezethet.
- Én a Híradónál mondtam föl, Élő Gábornak, az akkori hírigazgatónak adtam át az erről szóló három soros levelet.
- De miért éppen akkor döntött így? Nyilatkozta például, hogy előfordult, a hírszobában megírta a felkonferálás szövegét, és mire tíz perc alatt átért a stúdióba, már más volt a súgógépen. Akár egy ilyen eset is elég lehet a szakításhoz.
- Gyűltek és gyűltek bennem a dolgok. Többféle is.
- Amikor azt mondta, megpróbálta, hogy legalább a műsorvezetői szövegek kiegyensúlyozottak legyenek, ezzel azt is jelezte, hogy az anyagok nem voltak azok.
- Nem mindegyik, de volt ilyen, valóban.
- Ez is elég lehet ahhoz, hogy ehhez valaki ne adja az arcát.
- Nem igazságos ezt a kérdést így feltenni. Az ember valahol dolgozik nyolc-tíz éve, és van egy gárda, melynek tagjai közösen próbálnak vállalható tartalmat előállítani. Az ember a saját eszközeivel igyekszik arra a produktumra hatni, amit készít. És nem egyedül voltam ebben a harcban, hanem nagyon sokan, akik közül sajnos már csak egy-ketten vannak ott. A személyiségüknek, habitusuknak megfelelően különböző időpontban lett ebből elegük. Volt, aki megvárta, míg kirúgják, volt, aki nem.
- Na, de amikor beadta a felmondását, azt mondták, hogy maradjon, mert annyira szeretik?
- Nem egészen így volt, de nem szeretném ezt újra felidézni.
- Azért érdekel, mert végig olvastam az önnel készült interjúkat, és úgy érzem, hogy ez a történet nincs elmesélve.
- Lezártam azt a korszakot. Ez egy egyszerű történet. A felmondási időmet töltöttem, amelynek egy részét le kellett dolgoznom. Közben összefutottam az intézmény vezetőivel a folyosón, büfében, ahogy az egy munkahelyen lenni szokott. Puhatolóztak, mit szeretnék csinálni. Érkeztek hozzám megkeresések házon belül és kívül is. Ezek közül az egyik volt, hogy készítsek egy politikamentes kulturális, szórakoztató műsort. Úgy éreztem, hogy érdemes még egy esélyt adni a dolognak. Ez 2011-ben, majdnem három éve volt. Én akkor hoztam egy döntést, ott maradtam. Utólag azt lehet mondani, hogy talán nem a legjobb döntést hoztam. De vállalom ma is. A döntést is, a műsort is.
- Be kellett ülnie egy csilivili díszletbe, olyan közönség elé, melynek vezénylik a tapsot. Megpróbált komoly interjúkat csinálni, de hát ez nem ennek a műfajnak a sajátja. Parádéznia kellett, ami nagyon eltér attól a mentalitástól, ahogy most velem szemben ül. Nem érzett jókora tudathasadást?
- Tudathasadást nem, mert a műfaj érdekelt. Interjút készíteni pedig nagyon szeretek. Mire a műsor összeáll, egy csomó csilivilin, sminken, fodrászon, műtapson túl van az ember. A beszélgetéseket magukat imádtam. Az más kérdés, hogy a körítés furcsa volt a híradózás után, volt, amikor nem éreztem jól magam benne.
- Azt nyilatkozta, mindenkiért harcolt, akit ki akartak rúgni a műsor stábjából. Ezt hogyan tette?
- Az én hívó szavamra jöttek házon belülről az emberek a show-hoz. Az elbocsátási hullámok idején rajta-rajta voltak a listákon, és küzdöttem, hogy lekerüljenek róluk. Értekezleteken érveltem mellettük, vagy leírtam, miért nélkülözhetetlen a munkájuk.
- Ötöt kirúgtak azt elviselte, mondjuk a hatodiknál besokallt?
- Nézze, nem jó erről beszélni, fájdalmas élmény. A besokallásomnak az alapvető oka az volt, hogy ez a műhely nem tudott tovább létezni. Elfogyott az erőnk. Pedig megdolgoztunk azért, hogy műhellyé váljunk. Vitt minket előre a közös munka öröme, nem volt arra se időnk, se kedvünk, hogy azzal foglalkozzunk, mi történik a házban. Arra próbáltunk koncentrálni, hogy a feladatunkat jól csináljuk meg. Fél szavakból értve, inspiráltuk egymást. Igyekeztünk függetleníteni magunkat attól, ami körülöttünk folyt. Aztán persze egy idő után rá kellett jönni, hogy nem lehet. Ezt naivitásnak, hülyeségnek is lehet nevezni.
- Kellett a szélcsend ahhoz, hogy megírja édesanyjáról a könyvet, amit tíz éve tervezett?
- Csak szélcsendben lehetett megírni. Le akartam zárni azt a harcot, amit a televízióban vívtam, és meg akartam vívni egy másikat, amivel a könyv megírása járt. Fájt, amikor írtam, de közben meg is erősített. Fel kellett ismernem, hogy ezzel a regénnyel sem zárhatom le anyámmal a kapcsolatomat. A hiányaink is mi vagyunk. Van bennem egy űr, amit édesanyám hagyott, vannak bennem befejezetlen mondatok, föl nem tett kérdések, és olyan ölelések, amelyek bennem ragadtak.
- Furcsa a könyv borítója. Véletlenül se jutna eszembe, hogy haldokló asszonyról szól. Olyan, mintha Cilike regény lenne, szöszit ábrázolva. A legfigyelemfelkeltőbb az ön nagybetűs, piros neve. Úgy néz ki, mint egy celeb könyv, pedig nem az.
- Ez a regény egyszerre könnyű és nehéz. Ugyanannyira szól a haldoklásról, mint az életről. Én szeretem ezt a borítót, de tudom, hogy megosztó. Szerintem az a lényeg, ami belül van.
- Lehetetlenség lett volna, hogy egy szenvedő arcú, középkorú nőt lássunk a borítón?
- Dehogy is lett volna. Az pedig, hogy a nevem ekkora betűkkel, és pirossal van, igen, annak köszönhető, hogy én egy máshonnan ismert ember vagyok. És arra vetemedem, hogy regényt írok. Nekem ez a borító azt jelenti, hogy ez a nő, akinek szemébe omlik a haja önmagától nem látja az életet maga körül.
- Az UNICEF számára dolgozva mit lehet elérni? Nyilatkozta, hogy például Szíriában egymillió olyan család él, amelyikben bármelyik nap éhen halhat valaki. Ugyanakkor nagy plakátok jelentek meg, többek között az ön arcával, hogy nulla ilyet akarunk. Mennyire lehet abban hinni, hogy ez elérhető?
- Ahhoz, hogy bizonyos ügyek felé forduljanak az emberek, ma hangosan kell beszélni. A hatalmas zajból egy civil szervezetnek ugyanúgy meg kell próbálnia kihallatszani, mint egy cégnek, amely bármit reklámoz. Tavaly a világon tizenkilencezer gyerek halt meg naponta olyan okok miatt, amelyek megelőzhetők lennének: tiszta ivóvíz, védőoltások hiánya, nem elegendő élelmiszer hiánya. Idén már "csak" tizennyolcezer. Tehát igenis érdemes nagyot mondani egy plakáton, és érdemes hinni abban, hogy közelíthetünk a nullához. Érdemes olyan gyerekkönyvet írni, mint a hamarosan megjelenő Zinka és Hugó - A rejtélyes üzenet, amelyet Gál László meseíróval és Hitka Viktória képzőművésszel közösen készítünk az UNICEF útmutatásai alapján, egy olyan világról, ahol sokszínűség van és elfogadás. Nem véletlen, hogy ott ragadtam az UNCEF-nél. Helyreteszi bennem a dologokat, hogy azt érzem: hasznos munkát végzek.
