Borzalmas év volt. Rosszul esett egy hangversenyen, két lába megbénult, ami tönkretette a gerincoszlopát is, közben a veséjéből daganatot operáltak ki, majd sérvműtétje volt.
Annak a karmesternek, aki életpályája alatt nyolcvanöt operát 2 440-szor vezényelt. Alig néhány hete eldirigálta Mozart Colsi fan tuttejét, a szerencsés zsöllyék nézői majd szétverték a színházat.
Hozzászokott, mégis azt nyilatkozta, csodaként éltem meg, azt hittem álmodok. És ha igaz, hamarosan visszaveszi a birodalmát.
Tolókocsival érkezik majd az árokba, sőt építettek neki egy "Maestro liftet" is. Nincs szinte olyan valamirevaló karmestere a világnak, akinek ne lett volna magyar istápolója.
James Levine-nek ez Széll György volt, asszisztensként tanult nála. Amikor a bajok elkezdődtek, az orvosai nem vigasztalták, éppen ellenkezőleg.
Nehéz lesz, mondták, amire ő azzal válaszolt, "alapvetően derűlátó vagyok, nem adom föl, újjászülettem. Az ilyen erőpróba megváltoztatja az ember viszonyát a világhoz.
Lélektanilag, filozófiailag szorosabb lett a kapcsolatunk. Most júliusban voltam hetven éves, tudom, még sok mindennek kell reám várnia". És hogy igazolja is ezt, megfogalmazta a hitvallását arról, ami a zenés színházban manapság talán a legidőszerűbb.
A vitáról, milyen a modern operarendezés, forradalmian kell-e változnia? "Az egyetlen mérce - fejtette ki - a minőség. Magam azt vallom, a zseni a zeneszerző.
Ha a rendező lerombolja az alkotását, mélységesen téved. Ezt a véleményemet kétségtelenül osztja Riccardo Muti is. És ha élne még, egyetértene vele Carlos Kleiber is".
