"Az emberség, a lelki lépték, a funkcionalitás mintha kispórolódott volna az egészből. Papírszagú, íróasztal-barátságosságú, tintazamatú, bürokrataízlésű skanzen, erős kormányzati büszkeséggel megvalósult terepasztal az egész. Az egyenszürke házakhoz nem álmodtak melléképületet, még egy szerszámos kamrát sem. A biciklit, a talicskát tolják be az előszobába vagy a nappaliba. (…) Számát sem tudjuk annak, hányszor írtuk meg, hogy a családi házak elengedhetetlen tartozéka a melléképület.
A garázs, a műhelyecske, a szerszámtároló, az istálló, a kazánház. Az élet tere. Valahány fórumot tartottak a környékben az elmúlt évben, ezt rendre elmondták a gazdák. Először stupid elutasítást kaptak, később kósza ígéretet, hogy téglával támogatja a város az önerős melléképület-építést. Kolontárt hozom példának. Az ottani vezetés - a polgármesternek külön tisztelet! - eleve bekalkulálta az ólat-garázst. Aki a faluban jár, láthatja, minden új ház kertjében impozáns melléképület büszkélkedik. Aki pedig mást, nagyobbat akart, mint amire a falunak pénze volt, azt anyagilag támogatták az építésben."
Fenti sorokat nem most, az ócsai lakóparkról írom, hanem épp két évvel ezelőtt a vörösiszap-katasztrófa katasztrofális helyreállítása kapcsán, a lenyúlt milliárdos magánadományok sorsát is érintve közöltem. És e sorok ma is érvényesek, mert azok, akiknek tanulniuk kellett volna belőle, hiányoztak az emberség-óráról. És azóta sem pótvizsgáztak.
Ócsa, vénasszonyok nyara. Hogyan lehet riportot készíteni egy olyan településen, ahol nemhogy névvel, de név nélkül sem áll szóba velünk senki? Talán nem is véletlenül gyűlölik az újságírót, hiszen a sajtó siserehadai fél éve lepik el a szomorú sorsú emberek menedékét, és - vélik - ferdítenek, rendületlenül. Talán még igazuk is lehet.
- Nem, nem gettó ez, uram - mondja a máltaiak pénzügyi tanácsadója, aki a félfogadási szünnap ellenére parkol le, és lép be a szeretetszolgálat számára kiutalt devizahiteles lakóházba. (Miért nem rászorult család lakik benne?) Milyen volt a dalverseny, kérdezem a férfit, aki bután bámul rám. Odamutatok az ajtóra kiragasztott plakátra. Előző nap 2-4 fős gyermekcsapatok indulhattak énekelni, de disznó szövegeket, sértő dalokat nem ajánlatos fújni - így a papír. A férfi úgy néz, ahogyan csak egy teljesen tájékozatlan ember képes nézni.
Sörtehajú kisfiú segíti ki zavarából, lelkesen mesél a nótázásról. - Ki nyerte a versenyt? - kérdem a srácot. Mindenki, válaszolja. És te mit daloltál? Harmadszorra sem sikerül kiszálaznunk a derékba tört angol nyelvű dalcímet, de nem is érdekes. Mindenki ugyanazt nyerte: tollat, tábla csokit. Jó kis muri volt…
Furán nagy a csönd a pótfaluban. Kutyaugatás nem hallik, talán ettől különös a csönd. Sem tyúkkárálás, sem kecskemekegés, sem röfögés, sem bégetés, sem nyerítés, se kukorékolás, semmi nem hangzik, amitől egy falu falu lehet. Csak az egyenszürke házak sora áll, fele üresen, némán. Pedig a falvak lakói - ha szabad nekik - szívesen színezik házaikat. Ettől nem múzeum egy település.
- Ne tessék kérdezni semmit, úgysem válaszolok - mondja előlünk menekülve egy kétgyermekes anyuka, aki amúgy a postásokra panaszkodik, de ezt se írjuk meg…
Nadrágos pesti emberek fontoskodnak mappákkal a kézben. Nem mondhatnak semmit, csak, ha a fővárosi vezérigazgatóság szóvivője megengedi. Persze, ha civilként érdeklődünk, nem újságíróként, elmondanák a dolgukat. De így, leleplezvén magunkat, már nem lehet. Az állásukkal játszanak - mondják. Nem kell hozzá hatalmas oknyomozás, hogy kiderüljön: garanciális hibákat mérnek föl - a legmélyebb sajtótitokban. Amúgy fél mindenki - lényegében mindenkitől.
Kevésbé rejtélyes az utcatáblák, és házszámok felszerelőinek munkája. De ők legalább nem is titkolóznak. Tölgyfa, Jegenye, Kőris, satöbbi - így hívják az ócsai lakópark utcáit. Anakronisztikus, hiszen fát jelenlegi szemüvegünkön át egyet sem látunk. Villanyoszlop utcának meg az összeset mégsem lehet hívni…
- Nem gettó! - ezt erősíti egy sétáló férfi is, aki nem győzi hangsúlyozni, randa szöveg, amit a sajtó terjeszt. Itt lakni ugyanis jó. Akik itt élnek, mind igazolhatják. És aljas húzás volt a múltkori devizahiteles autós felvonulás, mert arról itt senkit nem értesítettek. Hirtelen megjelentek "ezer kocsival", elállták az egész telep közlekedését, mentő oda be nem férhetett volna.
- Ideje lenne leszállni rólunk! - mondja átmeneti útitársunk. - Akik itt laknak, azoknak már végre jó.
És, hogy mitől van ennyire betojva a nyolcvan ház felét belakó családok többsége? Hogy miért nem mernek beszélni? Nos, ennek a félelemnek nincsen ésszerű oka, alapja, értelme. Csak az, hogy félni kell, mert "kussoltatják" az embert. A félelem itt "alapérték". Hosszú, kegyetlen életek sorjáznak itt - a ma már indokolhatatlan - félelem mentén. Hátborzongató.
Szomorúak sokan, hogy nemrég kiderült: nem lesz bővítés, sosem tágul 500 háznyira a szűkös telep. Hallani: arra számítottak, ha kibővül a park, abból önálló település lehet, iskolával, postával, bolttal, miegymással. És önálló önkormányzattal, polgármesterrel. Állítólag már a jelölt is megvolt. Most annak is örülnének, ha egy egyszerű buszforduló épülne, mert messze a falu, és ritkán van bejárás. De ezt persze kifelejtették a tervekből. Mert az "okosok" buszt is csak képen láttak, és nem tudják, hogy az általuk tervezett szűk utakon nem képes megfordulni.
Ezer négyzetméternyi telek jut a portákra - melyek persze igencsak szűkösek. Ott kéne megtermelni a betevőt, etetni belőle a jószágot, egyszóval mintacsaláddá válni az önellátás hagymázas világképében. Azonban, ha feltámad egy pici szél, nyomban homokvihar kerekedik, mert a talaj olyan, amilyen. Sokan törik a fejüket, hogyan lehetne megkötni a kvarcot, és a termelésre tökéletesen alkalmatlan talajon hogyan lehetne majd pár vánnyadt, görbe sárgarépát megtermelni. És mindebből megélni.
Vannak, akik gyümölcsfákat álmodnak kertjeikbe, de ilyesmit gyermekeinek ültet az ember. Ám azt senki nem tudja még, mi lesz velük pár év múlva. Ki szüretel majd szilvát? Az ültető vagy az őt követő újabb szerencsétlen. Ez finoman szólván sem a tulajdonosi szemléletnek, a jó gazda gondosságának ágyaz meg. A prolongált reménytelenségnek legfeljebb.
De nem mindenki pesszimista, és elzárkózó. Az Ofella család az elsők között költözött Ócsára, fél éve. Tokodról kellett idáig települniük. Benne voltak a tévében is.
- Túl korán jöttek - fogad nagy barátsággal a mozgássérült családfő, János. Tudniillik éppen kakaós csiga készül. De még csak az előkészületeknél tartanak: mákdarálón kristálycukrot őröl porrá az asszony. Belakták már a 60 négyzetmétert mind az öten. Nem mondhatni, hogy bővölködnek, de elégedettek. Az kifejezetten tetszik nekik, hogy fatüzelésű vízteres kandalló a fűtés. Ofella úr áradozik, persze eddig még csak pár hűvös napon kellett kipróbálniuk a rendszert. Hamarosan megjön a téli tüzelő is. Bükk, akác, miegymás.
Apropó: fatüzelés. A kivitelezők épp a napokban látták el fatárolókkal a lakókat. A "ketreceknek" persze, így, az esős évszak előtt még/már nincsen teteje. Tudniillik az eredeti koncepció szerint hullámlemezzel védték volna az esőtől a tüzelőt. Időközben azonban változott a terv. A lemezeket, ahol már fölszerelték, most leszerelik. Helyettük cseréppel fedik majd az egyenkutricákat. Majd.
Telefon nincs a telepen, jóllehet tudomásunk szerint törvényileg kötelező lenne legalább egy fülkét telepíteni egy ekkora lakórészre. Legyen mindenkinek feltöltött mobilja, és punktum! Ennyi csak elvárható egy adóstól. Bolt sincs, csak egy közeli kocsmaobjektum kereskedelmi kiterjesztése, ahol az 5-ös út prostijaival együtt lehet vásárolni. Nemzeti dohánybolt kétnapi járóföldre.
Ócsa-külsőn nehéz a csend, feszült a nyugalom, rebbenő függönyök, gyakran ellenséges tekintetek - olyan kárpát-szicíliai fíling. De egy dolog teljesen biztos: a gyermekek itt szabadon, biztonságban biciklizhetnek, szaladgálhatnak. Messze minden veszélytől. És esélytől, és a józan észtől is, de ők ezt még nem tudják.
A lényeg: az ott lakók tényleg nem érzik ezt gettónak. Pedig az!
