Ezt először, mint a nézők, elölről láthatjuk, aztán a színfalak mögül megmustrálhatjuk a teljes gabalyodást, ahogy marják egymást a színészek előadás közben, kitolnak a másikkal, közben összekavarnak mindent, hetet-havat összehordanak a színpadon is. A harmadik felvonásban pedig már a totálisan szétesett produkció kerül közszemlére, ami a premieren is alig állt a lábán. De ami akkor még valamennyire megvolt, annak is csak a nyomai maradnak, és a fásult, rutin vezérelte káosz uralkodik el a deszkákon.
Mindez egy jópofa, szaladgálós, félreértésekkel, akár vaskos humorral teli bohózat, minden rendező, minden néző azt lát bele, amit akar. Lehet akár az ország állapotainak szimbóluma, de lehet mindössze bohókás, röhögtető játék, amiben profi módon kell működtetni a színpadi mechanizmust. A színészek elszabadultan komédiázhatnak, és ennél lényegében nincs is többről szó. Amikor a nagy filmrendező, Jirí Menzel még a Márta István vezette Új Színházban színpadra állította a darabot, lényegében ezt a megoldást választotta. Vérprofin, számomra kicsit lélek nélkül, működtette a bohózati gépezetet, mérnöki pontossággal kiszámolva, ki, mikor, hol jön, vagy éppen nyargal be, hol megy ki, kit kerül ki, és kivel ütközik össze, és közben remek játéklehetőséget biztosított a színészeknek.
Amikor viszont Kaposvárott Mohácsi János Veszett fejsze címen rendezte az általa, és öccse, Mohácsi István által átírt darabot, totálisan az abszurdig fokozott minden szituációt, úgy, hogy szinte a szék alá röhögtük magunkat, de közben azért elég gyakran belénk is szorult a szusz, mert abszolút át kellett éreznünk, hogy ez a riasztó nemtörődömség, dilettantizmusba hajló szétesettség azért kimondottan rólunk, az országról szól.
És most a két Mohácsi írt egy színház a színházban darabot, amit valószínűleg Frayn műve is ihletett. A címe "A csillagos ég, avagy nemzetközi sikerre való tekintet", és bizony semmi kétség a felől, hogy ezt konkrét, az életből vett mondatok, utalások is jelzik, hogy nagyon is az ország kórképéről van szó, kajánul kesernyés szatíráról. Ebben is egy megfáradt, kiégett társulat próbál, marja egymást, küzd önértékelési zavarokkal, és ami plusz elem, Fraynhoz képest, a hatalom korlátolt, a művészetbe is beleszólni akaró képviselőivel.
Izgalmas az összehasonlítás, ahogy a két rendező a sok tekintetben hasonló anyaggal mire jutott. Az nem különösebben kérdéses, hogy mindkét produkció hosszabb sikerre számíthat. Puskás rendezése a Centrálban valahol Menzel és Mohácsi megoldása között leledzik. Ha úgy tetszik, a bulvár és a művészszínház között. Az első felvonás inkább a bulvár. A darabbéli, bugyutácska bohózatocskát a színészek is elég bugyutácskán, ripacskodásba is át-átbillenve adják elő, s ezt láthatóan élvezik, ahogy a publikum jelentős része is. Bár akad, akinek a haja szála is égnek áll.
De aztán a második részben, amikor már a darabbeli színészeket a kulisszák mögül is látjuk, vagyis feltárul a saját életük, amit valószínűleg az agyonhajszoltságban, a színháznak sokat, de nem elég tehetségesen áldozva, eltoltak, a nevetéseken, helyzetkomikumokon, biztos érzékkel elsütött vicceken kívül, érzékelhetővé válik valami más is. Az, hogy ezek az emberek ott vannak a tönk szélén, a tragédia határán, és nem azért, mert ők annyira ostobán tehetségtelenek, hanem feltehetően azért is, mert a környezetük tette őket ilyenné.
Hiszen, ha a világ normálisabb lenne, az a mind ócskább produkció, amit játszanak, egyáltalán nem találna semmilyen nézőre.
Pokorny Lia abszolút viszi a prímet, formátlanra, ténsasszonyosra kitömve, de meglehetősen virgoncan, fanyar humorral játszik színésznőt. Szemenyei János hebrencs főszínészt ad, aki még úgy érezheti, megy neki a szekér, de már benne is van sértettség. Ágoston Katalin szexre éhes, cserfes naivát domborít. Schmied Zoltán ugyancsak szexre éhes, magát tévesen hibátlan amorózónak, és elfogadható rendezőnek gondoló iparos. Szilágyi Csenge alázatosan félénk kellékes, Cserna Antal, Botos Éva vicces karakter, Papp János kiöregedett jólelkű alkoholista rutinié. Az előadás fő funkciója a szórakoztatás, de azért csak érezteti, hogy nem nevethetünk felhőtlenül.
Mohácsi János a Radnótiban egyfolytában érezteti ezt, miközben ügyesen lavírozva azért nem visz be olyan erőteljes gyomrosokat, mint mondjuk az Egyszer élünk, a Csak egy szög, a Megbombáztuk Kaposvárt, vagy akár a Csárdáskirálynő esetében. Ez azért ezeknél jóval szelídebb produkció, a könnyed szórakoztató funkció dominál, rengeteget lehet nevetni, sorjáznak a poénok, de közben mégiscsak hatványozottabban, egyértelműbben rólunk szól a mese. Nincs letaglózás, letámadás, felháborítás, a játék éppen hogy csak kilóg a polgári színház keretei közül, de azért mégiscsak kilóg. Ebben a produkcióban éppen a Bánk bánt próbálják a színészek, semmivel sem több invencióval, mint az előző esetben. Itt is fádak, megkeseredettek, idegesen perpatvaroznak.
És aztán majd egy sok mindent megoldani látszó külföldi vendégjáték képében megjelenik számukra a boldogság kék madara, amit valójában soha nem lehet elérni. De önámításra, a valós helyzet letagadására, remek. És közben pedig csak halmozódnak egymásra a megoldandó bajok, addig-addig, míg minden összeomlik a színházban, meg a lelkekben egyaránt. Ezúttal még nyilvánvalóbban ország metaforáról van szó. És az alighogy valamennyire létező színházban még mindig több az így-úgy, de azért valamennyire szakember, mint a művészetbe közvetlenül is beleszólni akaró politikai vezetésben.
Szervét Tibor gyilkosan kaján képet mutat egy ostobán taktikázó polgármesterről. Kováts Adél a nyársat nyelten igazodó hivatalnoknő portréját adja. Szervét színészt is játszik, ahogy Kováts is, Gazsó György több szerepben is tündököl, például hivatalnokoskodó portás, és ugyanakkor olyan színész, akinél leginkább kiverik a biztosítékot a hivatal packázásai. Szávai Viktória, Rétfalvi Tamás, Petrik Andrea, Andruskó Marcella, Martin Márta, Adorjáni Bálint, Móga Piroska, Schneider Zoltán, Pál András egyaránt élvezettel játszanak, és légyegében azt mutatják meg nekünk, hogy nem jutunk egyről a kettőre.
Sőt, hátrafelé araszolunk. És ez katasztrofális. De, ha már ilyen csapnivaló a helyzet, röhögjünk rajta nagyokat. És tényleg hatalmasakat röhögünk.