Nem tudjuk, hogy a kötelező regisztráció, a szurkolók beléptetésének szigorítása, az ultrák vegzálása elvezet-e a pályák rendjének visszaállításához. Csak azt tudjuk, látjuk hétről hétre, hogy jó ideje nálunk is a futballkultúra részévé vált a kulturálatlan magatartás, a civilizált emberhez méltatlan, önmagukból kivetkőzött drukkerek hőzöngése. Egy-egy futballmérkőzés hovatovább már nem azért érdekes, várva várt esemény, hogy a Zöld Sasok (a Fradi) legyőzik-e az Ultraviolákat (az Újpesti Dózsát), hanem mert újra lehetőség nyílik egymás szurkolótáborának sértegetésére, megalázására, nem egyszer elpüfölésére. A lelátó, főleg a kapuk mögötti "B-közép" mára harci tereppé vált. Az igazi szurkoló ezen a fertályon idegen test, nem kívánatos elem. Oda csak az léphet be, aki vállalja a "huligán szerepet", akit felismernek a törzsgárda-tagok, noha a mérkőzéseken rendszerint kendővel takarják el az arcukat, nehogy később azonosíthatók legyenek a szektorokról készült videofelvételeken.
Ösztönös dúlás
Ha valaki azt hinné, hogy valami újsütetű magyar jelenségről, a tömegpszichózis sajátos hazai megjelenéséről van szó, téved. Nem, a futballhuliganizmust nem a Kárpát-medencében, hanem a brit-szigeteken találták fel. Vizsgálni tehát nem az eredetet, nem is a gyökereket érdemes, hanem sokkal inkább azt, hogy fél évszázaddal a "felfedezés" után hogy került a jelenség Közép-Európába, s főleg minek a kifejeződése a lelátói erőszak. Mi fejleszti a gőzt, amelyet a jobbára siheder fiatalok a futballstadionokban engednek ki?
Ha elfogadjuk, hogy a futballhuliganizmus Nagy-Britanniából ered - amit kár lenne kétségbe vonni, tucatnyi drámai történés bizonyítja -, érdemes egy pillantást vetnünk a '60-as évek szigetországára. Másfél évtizeddel vagyunk a második világháború után, s rá kell döbbennünk, hogy a papkisasszonyok regényeiből ismert Anglia képe egy csapásra megváltozott. Felnőtt egy nemzedék, amelynek ugyan még azt tanították az iskolában, hogy Anglia a háború győztesei közé tartozik, ám ezek a fiatalok sokkal inkább vesztesnek érzik magukat. Egy összeomlott gyarmatbirodalom, egy rendezettnek hitt, valójában darabokra hullott világkép örököseinek. Ennek a zavart, elbizonytalanodott életérzésnek a Beatles adta a szelídebb, a Rolling Stones a durvább kifejeződését. Majd jött a regresszió, a hetvenes évek gazdasági válsága, arra meg a válasz: erőszak, agresszivitás, brutalitás formájában. S mindez különös rezonanciára lelt a tömegeket vonzó futballstadionokban. Alig 90 évvel azután, hogy Anglia ezt a csodálatos játékot, a labdarúgást a világnak adta - noha a labdát Kínában már jóval Krisztus előtt rúgták -, megszülte annak torz gyermekét is: a futballhuliganizmust.
Az 1960-as évek első felében a futballhoz kapcsolódó erőszakos bűncselekmények megduplázódtak. Meccsről meccsre fiatal angol szurkolók százaiból, ezreiből törtek fel a fékevesztett agresszió és a megátalkodott gonoszság dimenziói, amelyek a társadalomtudósokat is váratlanul, felkészületlenül érték.
A dúlás eleinte ösztönösnek hatott. Ebben az időben a fiatalok szinte az egész nyugati világban lázadoztak. Amerikában a vietnami háború, Franciaországban a konzervatív kormányok szolgáltatták az ellenségképet, az angol fiatalok viszont mindenkin túltettek, minden ellen lázadoztak. Ehhez jó alapot szolgáltatott a gazdasági krízis. Évről évre egyre több városban zártak be a korábban a gazdaság alapjait jelentő textilgyárak és a szénbányák, életerős, javarészt fiatal emberek maradtak munka nélkül. És ezzel egy időben elharapództak a futballmérkőzéseken a szurkolói rendbontások. Korabeli szociológiai elemzések a "dühöngő munkásosztályt" tették felelőssé a futballhuliganizmus elterjedéséért, s ebben lehetett némi igazság. A kezdetek kezdetén ugyanis a hagyományos munkáscsapatoknál, a West Ham Unitednál, a Millwallnál vagy a Chelseanél alakultak ki a balhét kirobbantó szurkolói kemény magok. De a balhé egy idő után átterjedt más csapatok szurkolótáboraira, és szép csendesen életformává vált a meccsek alatti - később már előtti vagy utáni - szurkolói ökölharc.
Bunyó vagy szex?
Bodnár Zalán, a FourFourTwo újságírója egy a korszakról, illetve a jelenségről szóló könyv előszavában írja, hogy tévedtek azok a szociológusok, akik a munkanélküliség, a kilátástalan lét, a bizonytalan szociális helyzet, az elismertség utáni hasztalan sóvárgás számlájára írják a huligáncsoportok elszaporodását. Sokkal inkább az együvé tartozásnak, egy zárt, önmagát mindenáron megvédő, minden mást ellenségnek tekintő közösséghez tartozásnak az a törzsi, kőkorszaki igénye munkált, amely a mai napig a legfőbb identitásképző ereje a futballnak is. A huligánoknak a banda egyben a családjuk is. Akikkel ugyanazért harcolnak, ugyanazért örülnek és sírnak, ugyanazt szeretik és gyűlölik.
Tudjuk, hogy mindez hová vezetett Angliában. A nyolcvanas évekre a szigetországban fénykorát élte a futballhuliganizmus, és állandóvá vált a stadionon belüli vagy kívüli erőszak. A félelem és a rettegés lett úrrá a lelátókon, amelyeknek hátat fordítottak mind a szolidabb szurkolók, mind a családok. A '80-as évek közepére történelmi mélypontra, 18 ezer alá süllyedt az átlagos nézőszám Angliában, miközben mindennapos kellékké vált a könnygáz és a tömegoszlató vízágyú. "A '80-as években ez jobb volt, mint a szex - idézi fel Bodnár Zalán az egyik korabeli visszaemlékező szavait. - Ha választani kellett egy csinos szőke lány és a futballbunyó között, hát akkor inkább a bunyót választottuk".
Két szörnyű tragédiának kellett történnie, hogy a korabeli hatóságok komolyabban foglalkozzanak a jelenséggel: az 1985-ös Heysel-tragédiának (39 halott) és a hillsborough-i tragédiának, amely 96 halálos áldozattal járt. Margaret Thatcher kormányfő ezt követően jelentette ki, hogy a huligánok Anglia szégyene, és kíméletlen harcot indított ellenük. De nem volt könnyű legyőzni őket. Annál kevésbé, mivel a huliganizmus a '80-as évek végére levetette munkásosztály-béli álarcát, mind szervezettebbé és üzletszerűbbé vált. Garry Bushell brit társadalomtudós írja: "Azelőtt, ha összeverekedtek, volt egy nagy bunyó és kész. Most azonban már szinte katonai precizitással szerveznek meg mindent." Tény, hogy a brit futballhuliganizmus akkor vált igazán veszélyessé, amikor a munkásosztály és a szélsőjobboldal után újabb és újabb társadalmi csoportok folytak bele a mozgalomba. Valahonnan elképesztő mennyiségű és követhetetlen eredetű pénz kezdett áramlani a huligán csoportokba. A tagok már Armani felsőben jártak, és mívesen kidolgozott névkártyát hagytak a helyszínen, hogy a sebesültek tudják, ki verte meg őket.
Csak jóval később, a '90-es évek közepére tudtuk meg, végül is hogyan nyerte meg Thatcher a huligánok elleni háborút, s az angliai futballstadionok miként váltak újra a családi szórakozás színhelyévé. 1995-ben jelent meg az I.D. (magyar címén Személyazonosság) című mozifilm, amelyben egy fiatal és törekvő rendőrnek sikerül beépülnie egy hírhedt huligán csoportba és lelepleznie annak vezéreit. A mozi hamar kultfilmmé vált, a puszta brutalitáson túl jórészt annak köszönhetően, hogy a végtelenségig hitelesen mutatja be a sötét és gyakran könyörtelen oldalát ennek a csodálatos játéknak.
Beépített huligán
A film annyira megdöbbentő, hogy szinte képtelenség elfogadni, hogy az abnormális események valóban megtörténtek. Pedig így van. Közel húsz évvel a mozi premierje után köztudottá vált: a film igaz történet! A forgatókönyvíró, James Bannon volt az a bizonyos rendőr, aki beszivárgott a Millwall Bushwackers brigádba, Anglia legkegyetlenebb és legrettegettebb huligánjai közé. A beépített huligán címmel a közelmúltban magyarul is megjelent könyvben Bannon megosztja az olvasóval félelmetes és veszélyekkel teli utazását egy olyan kegyetlen világba, ahol az erőszak különböző formái elsőbbséget élveznek minden más emberi értékkel szemben.
A könyv tanulságul szolgálhat itthon is mindenkinek, aki a futball világában ténykedik, netán tagja valamelyik honi ultra csoportnak. A banda ugyanis - az együvé tartozás varázsán keresztül - beszippant, s egy idő után ugyanolyan nehéz szabadulni tőle, mint a drogtól. Legyél bár Zöld Sas vagy Ultraviola, a tömegben már nem önmagad vagy, hanem egy bábu, akivel láthatatlan erők azt tesznek, amit akarnak. Észre sem veszed, s máris szélsőséges politikai csoportok uszályába kerültél, olyan sötét érdekek képviselőjévé váltál, amelyekkel a stadionon kívül esetleg egyet sem értenél, de a tömegben mégis akaratlan szolgájukká váltál.
Itthon háborúban állnak egymással a stadionokat megtisztítani akaró klubvezetők és az ultrák. A sötét erők pedig a háttérből figyelik, mikor állíthatják szolgálatukba a meggyengült feleket.
S nekünk nincs egy árva Margaret Thatcherünk sem.