Volt nekem egy lépcsőm a Zeneakadémián, az oldalerkélyen, közvetlenül a protokollpáholy mellett. Fölhajtható volt. Megvártam, míg a jeggyel érkezők leülnek, aztán felhajtottam, és rátelepedtem. Ketten is elfértünk rajta, úgy még jobb volt. Nagy karmestereket, hatalmas előadóművészeket láttam így közvetlen közelről, megfigyelhettem a mimikájukat, gesztusaikat, nemcsak az a zene hatott rám, amit létrehoztak, hanem erőteljes személyiségük is. Nem szigorú cerberusok álltak az ajtóban. Hozzászoktak, hogy a hallgatók órák után, hétköznapi ruhában, be akarnak menni a koncertekre.
Kezdésként elég volt venni egy-egy műsorfüzetet, némi kis borravalóval megspékelve, aztán már erre se volt szükség, mert a nénik zeneakadémistának hittek, így eléggé szabadon flangálhattam ki és be. Óriásokat láthattam és hallhattam. Amikor Fischer Annie az összes Beethoven szonátát játszotta, még becsülettel bérletet vettem, de már nagyobb gimnazistaként és egyetemistaként ott volt nekem a lépcsőm. És ha valaki netán addigra lestoppolta magának, a túloldalon azért csak akadt egy ugyanolyan. A zongorista zsenit, Richtert már a lépcső-páholyból figyelhettem. Nem magát mórikálva, sztárként ünnepeltetve, jött be a pódiumra, hanem valósággal odacsörtetett a zongorához, miközben a közönség elképesztő ovációval, tapsviharral fogadta. Ő pedig nem igazgatta hosszasan a székét, ahogy ez szokás, hanem még szinte félig állva, durr bele, vehemensen leütötte az első hangot. És nem volt teremtett lélek, aki ebbe már beletapsolt volna! Ez azt jelenti, hogy véletlenül sem akadt egyetlen olyan ember se a teremben, aki ne Richtert nézte volna árgus szemekkel, mert annyira lenyűgözően karakteres volt a személyisége. Még nem is játszott, és már érezhető volt rendkívüli nagysága. A King’s Singers koncerten, a földszinten, a földön is annyian ültünk, hogy a hatos villamoson sincsenek többen csúcsidőben. Valamelyik Menuhin hangversenyen viszont bekeményítettek, és csak temérdek rimánkodás árán tudtam beslisszolni, egy érthetetlenül üresen maradt székre. Emlékszem, mámoros, csaknem éjszakába nyúlóan hosszú Kurtág György koncertekre, azt érezhettük, hogy egy nagy magyar zeneszerzővel vagyunk ugyanabban a légtérben, aki minden ünnepélyesség nélkül, kihajtott ingben volt jelen, és, ha éppen meg kellett hajolnia, nem a lépcsőn ment fel a pódiumra, hanem helyből, lezserül felugrott.
Családias hely volt a Zeneakadémia. És miközben Magyarország temérdek mindenben elmaradott volt, a Zeneakadémián természetes módon ott volt a világszínvonal és a szabadság. Ha a Bartók Vonósnégyes végigjátszotta Bartók vonósnégyeseit, ott kellett lenni. Ha a Liszt Ferenc Kamarazenekar muzsikált, az olyan volt, mintha a világ legjelentősebb hangversenytermében ülnénk. És itt a varázs nyitja: a Zeneakadémia már akkor is a világ egyik legjelentősebb koncertterme volt. Izgatottan várom, hogy a ma nyíló Zeneakadémia újra az legyen.
