Egy reprezentatív felmérés szerint Magyarországon évente mintegy 400 ezer nő, plusz a hozzájuk tartozó gyermek szenved el családon belül valamilyen bántalmazást. Egy tízmillió lakosú országban ez a körülbelül egymilliós bántalmazotti kör nem csupán figyelemreméltó arány, hanem intő jele annak, hogy a családon belüli erőszak megfékezésének nemzeti stratégiáját nem egyszerűen illene, hanem kötelező kidolgozni. A kezeletlen párkapcsolaton belüli erőszak következtében ugyanis átlag hetven-száz asszony, illetve lány veszti el életét évente - Európában 700-900 - és ha hozzátesszük, hogy a bántalmazottakkal kapcsolatos rendőri, orvosi és egyéb beavatkozás költsége ez alatt a 365 nap alatt (az Európai Tanács számításai szerint) mintegy 400 millió eurót tesz ki, akkor kiderül, a humán veszteség gazdaságival is társul. A családon belüli erőszak réme ellen hazánkban elsőként a Vodafon Magyarország Alapítvány, mint kezdeményező, valamint a NANE Egyesület a TopCop Security Kft-vel és a BRFK három (VII. IX. XII.) kerületi kapitányságával karöltve vette fel a küzdelmet egy okos vészjelző szerkezet segítségével. Az egyéves kísérleti program a napokban zárult.
Krisztinát, a három gyerekes családanyát faggatom. Történetének zegzugaiból próbálom kiszedegetni bántalmazásának okait, de leginkább azt megérteni, hogy miért tűrt annyi éven át. Ő meg azt próbálja megmagyarázni, amit - mint mondja - az a nő, akit sosem vert meg a társa, képtelen felfogni. Azt a folyamatot, ami a szavakkal indul, majd jön az első pofon, és az első bocsánatkérés.
- Elhittem, hogy szinte véletlen egy ilyen arculütés. Csak hát ezután jöttek a többi ütlegek. És egyszer csak azt vettem észre, hogy folyamatosan verve vagyok, hogy a félelem tölti ki az életemet, hogy a gyerekeim is belekerültek egy olyan körbe, amiből nem lehet kilépni. Diplomás nőként - humánmenedzser szakot végzett - nem ismertem fel a bajt, mert abban a klasszikusnak mondható családban nőttem fel, amelyben a férfi viseli a kalapot. Igen, az apám is verte az anyámat.
A nyúlánk, sovány, negyven körüli nő elárulja, volt, hogy az apja akkor jött a gyerekeiért, amikor a férje épp őt verte, mégsem állította le. Hogy mivel indokolta középvezetői munkakörben dolgozó férje a tettlegességeket, Krisztina mosolytalan arccal közli: "azzal például, hogy lányt szültem, vagy azzal, hogy amióta nagytakarítást csináltam, semmit nem talál."
- ,,Arabként" éltem a saját lakásomban, és senkihez nem fordulhattam, senki nem segített - mondja. Hiába ment ki hozzá hetente a rendőrség, hiába költözött el a férje, változás nem történt. Aztán a IX. kerületi rendőrségen tavaly felhívták a figyelmét arra a kísérleti programra, amelynek egy mobil vészjelző készülék a "főszereplője", amiből aztán egyet ő is kapott. A gyufásdoboz méretű szerkezet gombnyomásra küldi a vészjelet, miközben a bántalmazott földrajzi koordinátáit is megadja a diszpécserközpontnak. A rendőrök nem mérlegelnek, nem súlyozzák a bejelentkezést, azonnal mennek a helyszínre. Krisztina ma már nyugodt, táskájában ott lapul a készülék, és amióta kapcsolatot tartanak vele a program szervezői, már nincs egyedül. Kíséret nélkül ki mer menni az utcára. Azt mondja, a rémálmai is kezdenek megszűnni.
Sem Budapestnek, sem az országnak nincs arról egészen pontos statisztikája, hogy a Krisztinához hasonló súlyosan bántalmazottak hányan vannak. Tóth Gyöngyi a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület )munkatársa tájékoztatásul elmondja, az éves munkát úgy lehetne értékelni, hogy jó és rossz egyformán található benne, és bár mindez csepp a tengerben, rendkívül fontos. Jó, hogy 40 rendőrt és 25 szociális munkást sikerült kiképezni, jó, hogy 30 készüléket átvett ugyanennyi veszélyeztetett nő. (Mint megtudtam, a Vodafon még legalább hatvan érintettet fel tudna vértezni egy-egy készülékkel.) A programban résztvevő három kerületből 32 éles riasztás érkezett a rendőrségekhez, ami azért jó, mert használják a készüléket, de azért rossz, hogy a nők szégyenként takargatják az ütlegeket.
- Mivel kísérletről van szó, tulajdonképpen a hálózat tagjai és a bántalmazottak is most barátkoznak ezzel a programmal - mondja érdeklődésemre Pap Enikő jogi szakértő. A Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség munkatársa szerint a kísérletet az EU illetékesei "ígéretes gyakorlatnak" nevezték, ami természetesen magánviseli a kezdetek fogyatékosságait. Szerinte egyébként a nemzetközi jogi gyakorlathoz hasonlóan nálunk is kiderült, a nők elleni, illetve a családon belüli erőszakkal szemben csak úgy lehet hatékonyan fellépni, ha az elkövetőket minden esetben felelősségre vonják, és az áldozatoknak biztosítják a védelmet, a támogatást. Sajnos, Magyarországon az áldozatvédelemhez sem a jogi környezet, sem az intézményi hálózat nincs kialakítva. Ráadásul a nők biztonságáért indított programot - amelyet a Vodafon 2006-ban Spanyolországban indított, majd hat országra terjesztette ki - nem tartják méltónak központi támogatásra, ami azt jelenti, hogy kiadásait és a szervezési munkát az íreknél és hazánkban a civil szerveződések vették a vállukra, miközben nálunk is emberi és állampolgári jognak mondják a nők védelmét. Megjegyzendő, Magyarország máig nem írta alá az Európai Tanács erről alkotott isztambuli egyezményét.
- Nem pártállás kérdése, hogy a jogalkotó is megtegye a szükséges lépéseket - véli Feövenyessy Krisztina kommunikációs tanácsadó. Szerinte ez azért is fontos, mert világosan látni kell: folyamatos állami támogatás nélkül nem fog működni, nem fog országossá terebélyesedni az a védelmi program, amely nem csak a nőkről, hanem a fizikailag és lelkileg veszélyeztetett gyermekekről is szól.