- A magyar női asztalitenisz-válogatott az ötödik helyen végzett a schwechati Európa-bajnokság csapatversenyében, míg a második vonalban szereplő férfi együttes a 16. lett, így nem jutott fel a legjobbak közé. Ez a realitás?
- Azt kell, hogy mondjam, igen. Persze én csak a férfiakról tudok nyilatkozni, mert a női pingpong sosem érdekelt különösen. A fiúk csak akkor juthattak volna fel, ha bravúrok sorát hozzák, például a nagyon erős román válogatottal szemben. Ez nem sikerült, papírforma született minden meccsen. Mindenkinek el kell fogadnia, bravúr nélkül nincs eredmény.
- Pedig a siker ráfért volna a sportágra, akár női vonalon is, hiszen az elmúlt hónapokban másról sem lehetett hallani, csak botrányokról...
- Sajnos ezt nem tudom megcáfolni. Ám az új vezetéssel már most jelentősen javultak a feltételek, és a mi korszakunkhoz képest egy mai éljátékos vagy tehetséges fiatal a rengeteg program, mint például a Heraklész vagy éppen a Gerevich-alapítvány segítségével már anyagilag is megvannak a lehetőségeik a kitörésre, a nemzetközi élmezőnyhöz való felzárkózásra. Nagyon kellett volna a siker, a fiúk feljutása vagy akár a hölgyek érme, hiszen már nagyon ráférne az asztaliteniszre egy komoly eredmény.
- Visszajöhetnek még a szép idők?
- Nagyon bízom benne, de az új vezetésnek időt kell hagyni az előrelépéshez. A mi időnkben könnyebb volt a szövetségi kapitány helyzete, hiszen egy sor klasszis játszott, gondoljunk csak bele, hogy a Jónyer-Gergely-Klampár trió mellett ott volt még a teljesség igénye nélkül Faházi, Asztalos, Kriston, Frank, Kreisz, Takács, Molnár, és az esetek többségében, ha mindannyian elindultunk, egy-egy nemzetközi versenyen csak az volt a kérdés, az elődöntőt négy magyar vívja, vagy csak három. Akkoriban egy hazai versenyen olyan is előfordult a régi Sportcsarnokban, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni a nézőtéren. Mi a helyzet ma? Van egy nagyon vékony réteg, akiben benne van a nemzetközi eredmény, míg a versenyeken tán tíz olyan embert találni, aki nem családtag vagy barát.
- Úgy nyilatkozik, hogy napra kész a férfi válogatott tagjairól. Ennyire nyomon követi az utódok eredményeit?
- Egyrészt igen, másrészt heti három alkalommal velük edzem.
- Na, és ki nyeri a meccseket?
- Csak gyakorolunk, nincs meccs. A térdem már nem a régi, de ha csuklóból, egy helyben állva kell játszani, azért még visszaadogatom a kaucsukot. Ráadásul van egy tanítványom, Freisinberg Kristóf, akivel úgy másfél éve foglalkozom. tehetséges a gyerek, már jönnek is az eredmények, de messze nem jött még ki belőle az, ami a tehetsége alapján benne van.
- Nem véletlen, hogy játékban van, hiszen a legendás trióból Ön az egyedüli, aki még mindig aktív...
- Jelenleg, így hatvanon túl a Budapest 2-ben játszom. Talán nem tűnök nagyképűnek, de ez nem az én szintem, általában öt alatt győzök le mindenkit. Amikor meccsem van, mindig látom, hogy az ellenfeleim tisztelettel néznek rám, tudják ki áll az asztal túloldalán.
- Ugyan már, ki ne emlékezne az utolsó Európa-bajnoki aranyérmes csapat legendájára egy asztalitenisz versenyen. Hiszen 1982-ben tombolva ünnepelte önöket az akkori BS telt házas közönsége. és ha jól emlékszem, nem sok hiányzott ahhoz, hogy két aranyat szerezzen...
- Ez így van. Nagyon jók voltunk, noha a csapatversenyek utolsó fázisában nekem nem ment annyira. Hogy miért? Appelgreennel játszottam az elődöntőben, és vezettem 19-15-re, amikor azt látom, hogy Berczik Zoltán szövetségi kapitány lazán rágyújt, és esze ágában sincs az én meccsemet nézni. No, ezt nem állhattam meg szó nélkül, és odaléptem hozzá: "Zoli, nem zavarlak a játékommal? Kimenjek a csarnokból?" Annyira felhúztam magam, hogy végül elveszítettem a meccsemet, és a csehek elleni fináléban is rányomta a bélyegét ez az incidens a játékomra. Egyéniben aztán már a bátyám ült oda hozzám, és szinte szárnyaltam. Egészen az elődöntőig jutottam, ahol megszereztem egyetlen egyéni Eb-érmemet. Ha akkor ott nem kapok ki Waldnertől az elődöntőben...De hagyjuk, végül veszítettem, és maradt a bronz.
