- Igaz az a megállapítás, hogy a díszlettervezők a legművészibb lelkű építészek?
- Azért érdekes ez, mert a velem egyidős díszlettervezők szinte mindannyian építészként végeztek. Ennek alapvető oka az volt, hogy abban a tíz évben Magyarországon nem volt díszlettervező-képzés. Az indíttatás eleve a tér különböző használati lehetőségeiből növekedett ki. Ennek ellenére is meglepett, amikor Nagy Bálint tavaly felkért, hogy álmodjak valamit az ő építészgalériájába. Úgy érzem, hogy a legcsodálatosabb foglalkozás az enyém, sőt, meg is vagyok róla győződve, mert nincs olyan kötelességem és kényszerem, hogy mindennek azonnal praktikus értelme legyen. Ennyiben mindenképpen különbözik az építész és a díszlettervező szakma. A mi pályánkon teljesen más a feladat: igaz, ki kell szolgálni egy színházi előadás funkcióit, így mindig a produkció érdekében, annak lelki és szellemi mivoltában jön létre a drámai helyzetek köré alkotott tér. Azért kerülöm az épített tér kifejezést, mert maga a tér annál sokkal rafináltabb dolog. Éppen nem az építettségében rejlik a titka, az csupán egyetlen eleme a téralkotásnak.
- Miképpen határozható meg, ami létrejött a Hajós utca 39. alatt?
- Ez valójában egy szentély, méghozzá olyan, amiről mindenki azt érzi, ebbe a pincébe nem is fér bele. Ez is alátámasztja azt, hogy a tér nem fizikai objektivitás, hiszen végtelen sok az érzeti tartalma, és az általa sugallt drámaiság határozza meg, hogy mit érzünk benne. Az a játék, amit ebben a galériában elkövettem, nagyon hasonlít arra, amit a színpadon csinálok. Van egy megfogalmazhatatlan, sejtésem arról, hogy milyen hatást szeretnék a néző érzeteiben elérni, és azt próbálom meg a tér elemeivel és a világítás által leképezni. A díszlettervezők jóformán kizárólag a tér kifejezőerejével dolgoznak. Ebből a szempontból ez teljesen más aspektusa az építészetnek, ami természetesen szintén magában hordozza ezeket a hatásokat, csak éppen a másik irányból. Ott mint egy szélső szempont szerepel, hogy valami azt a hatást gyakorolja, hogy felemelő, vagy éppen nyomasztó legyen.
- Mennyiben képzőművészet ez a labirintus?
- Nagyon. Pontosan a színház, az építészet és a képzőművészet határa az, ami ide készült. Történet, sőt, dráma, de a néző, mint változó színész részvétele nélkül nem jön létre. Leginkább azt élvezem benne, amit az emberek hozzátesznek, és amit észre vesznek belőle. Ez egyfajta interakció: akik belemennek, az odaadásukkal, méghozzá a rájuk gyakorolt hatás által kerülnek kapcsolatba ezzel a térsorozattal, és tudattalanul fedeznek fel magukban valami olyat, amit esetleg kisgyermekként éltek meg.
- Mit jelent az, hogy a néző, mint változó színész?
- A tér élménye mindenki számára más és más, valójában ennek az élménysorozatnak az eredményeként jön létre. Ez az oka annak, hogy sokféle vélemény hangzott már el: miszerint ez a szentély nagyon furcsa, bizarr, ugyanakkor személyes, valamint historikus, archaizáló, sőt jövőbe mutató. Olyan történetet indít meg a nézőben, ami más, mint amikor belép, amikor a közepére ér, legbelül pedig még inkább. Ezt a tér fizikai háttere okozza. A sötétséget csak a szentély belsejébe érve szokja meg a látogató szeme annyira, hogy aztán minden részletet képes észrevenni. Így kifelé menet megint csak újdonságként éli meg - ugyanazt. Az egyénenként személyesen megjárt életutunk végtelenül hasonló ehhez: állandó változásban vagyunk. Amilyen környezetben mozgunk, illetve ahogyan mi azt szemléljük, aszerint számolunk be róla. Á állandó környezetünkben csakis mi változunk, ha tetszik, ha nem. Bár nagyon filozofikus probléma ez, mégis a maga fizikaiságában jelenik meg, ami kizárólag egy dolog miatt szokatlan: ritkán szoktak ennyire mély kérdések kézzel foghatóan jelentkezni. De a válasz akkor is bennünk van.