Ám mint a szerző előszavában tudtunkra adja, az eredeti első megfogalmazás négy német nyelvű változatban jelent meg, (az első 1999-ben), amelyet aztán követett a magyar, az angol, a cseh, a német, a francia fordítás, legutóbb pedig a japán. Arról tanúskodik ez, hogy a rendszerváltozással bekövetkezett fordulat a nagyvilág figyelmét Magyarországra is ráterelte. Gondolom elsősorban az értelmiségét, amely nem elégszik meg azzal, hogy a Duna- menti fordulatos politikai helyzetről napi híreket kapjon, hanem a hátterét megpróbálja históriai összefüggésekben is fölfejteni. A magyar kiadás pedig azért lett nagyon is időszerű, hogy a mi aktívan politizáló intellektuális hátországunk is lépjen túl a szenvedélyeken, morfondírozzon el azon, ami korunkban történik, vajon honnan is eredezteti előzményeit.
Elérkezett ennek az ideje már csak azért is, mert a napi sajtóanalízisek többsége megelégszik a közelmúlt fölidézésével, igazul mutat rá arra, hogy Orbán eszményképe elsősorban a horthysta negyed század, jól-rosszul azt törekszik másolni. Inkább rosszul és torzan, de a mélyebbre hatoló elemzők legfrissebben szűkítik ezt a korszakot is. Rámutatnak, hogy a meghasonlott és ezért öngyilkosságba menekült gróf Teleki Pál volt az, aki Európa első zsidótörvényeivel a romlást elindította, de az igazi komisz idők a már nyilas aljasságot sejtető Gömbös Gyula-féle szélsőjobboldalisággal kezdődtek. Mostanában mind gyakrabban, egyelőre még csupán csekély vitát provokálva bukkan föl ez a baloldali-liberális nézet, és ha figyelemmel kísérjük a választásokra készülődő Fidesz tetteit, hajlamosak lehetünk megállva eltöprengeni az ítélkezés jogosságán. Paul Lendvait az évezredes visszatekintésre az is ösztökélhette, hogy sekély magyarázat a közelmúlt fél vagy háromnegyed évszázadban keresni a jelen előzményeit, azoknak vannak távolabbi és mélyebb gyökerei is. Művének érdeme, hogy nagyvonalúan kerüli a dramatizálást. Nem azt akarja elhitetni, hogy Európa más népeinek a múltjánál a magyaré szörnyűbb volt, hiszen ha párhuzamot állítanánk földrészünk többi régióival, például a német fejedelemségek küzdelmeivel, amíg létrejöhetett az egység, sokkal vidámabb az sem lehetett. Kerüli, hogy kimondja ezt, annál sokkal tárgyszerűbb és objektívabb, de sejteti.
Teszi ezt visszafogott stílusával is. A kötet alcíme (Győzelmek és kudarcok) is kifejezi, egyoldalúságról szó sem lehet, dicsőséges esztendők fölmagasztalásáról, ennél sokkal borzalmasabbak elsiratásáról, a fönn és lenn rapszodikusan váltja egymást. A dicsőséggel indul, a honfoglalással, és ott sem felejti ki, hogy a kalandozások negatív visszhangjait Szent István kereszténységének a fölvétele követte, a minden fönntartást mellőző befogadás. Ha Orbánék az őseredetnek csupán ezt tekintenék, erkölcsi fundamentumuknak az ehhez való visszatérést, alighanem osztatlan elismerés illetné őket. Azért is, ha megtennék, hogy az idegen hordák, a tatárjárás ellen harcba szállók állhatatosságára emlékeztetnének. És arra, hogy István és Szent László után Európa élvonalába a magyar Mátyás korszakában került, később Erdély ébredésével, Rákóczi és a kurucok hősiességével, de a mai hazai hivatalos historikusságban ez csekély méltatást kapott, legalábbis eddig. Éppen ellenkezőleg. Werbőczytől és még korábbtól, a történelmi uralkodó osztályokra hivatkoznak, a főnemesekre, a nemesekre, bár ritkábban a köznemesekre is, akik nem csupán távolságot tartottak a "plebsztől", a jobbágyoktól, hanem a vérüket is szívták. Paul Lendvai egyik nagy leleménye, hogy idézi azt a kevésbé citált Prohászka Ottokár mondatot, amelyet a ma annyit bálványozott hajdani püspök, a közoktatás prófétájának kikiáltott politikus fogalmazott meg a XIX. század végén: "ami az úr és a paraszt közötti ellentmondást illeti... az úr a parasztot nem egész embernek, hanem egy fél szarvasmarhának tekinti".
Végig pásztázhatnánk a korábbi és későbbi korokat is, de ha a ma példának állított évtizedekre, Horthy kormányzóságára tekintünk vissza, a kevésbé méltatott Illyés Gyula egész írói és költői munkássága a "Puszták népétől" az "Egy mondat a zsarnokságról" poémáig azt jelképezi, hogy nem éppen a lovas tengerész ideje lenne a heroikus példa, éppen ellenkezőleg. Megérteném, sőt meg is értem, hogy ennek a mai kurzusnak nem Paul Lendvai történelem szemlélete a kedves, mert a szerző nyíltan bevallva liberális meggyőződésű, ezt támasztja alá a magyar história két talán legsötétebb, baloldaliként csúfolt tragédiájának az ábrázolása is. A mindössze 133 napig tartott kommün rémuralma és a gyalázatos Rákosi évek jellemzésében nincs az a jobboldali visszatekintő, aki erről tárgyszerűbben, árnyaltabban fejtené ki lesújtó véleményét. De hiszen Orbánéknak a bécsi krónikással éppen az a bajuk, hogy nem hajlandó semmit feketén-fehéren ábrázolni. Kíméletlenül elemzi Kádár gyászhuszárságát, Nagy Imréék kivégzéséig az 1956-os forradalmat követő vérengzését, miközben a késői Kádárban, a "fölpuhítóban" nem irónia nélkül ugyan, de megleli a fordulat akaratlan előkészítőjét.
Igen, Paul Lendvai az utóbbi magyar évtizedek egyik leghitelesebb krónikása lett, és ezt jelentősen gazdagította a tíz évszázadra visszatekintő "Magyarok" című históriájával is. Heller Ágnes olvasónaplójában precíz értékelést ad az életműről. Paul Lendvainak szerinte az a legnagyobb sikere, hogy "megőrizte a világ iránti érdeklődését, újságírói képességét, tisztességét. S hogy megint újraválasztaná azt az életet, amelyet megélt". De azért, hogy kis csalódást csak hadd okozzak a "Magyarok" kötet böngészőinek. A könyv a históriához mintegy csak hosszá biggyesztve, egyetlen rövid fejezetben foglalkozik az Orbán-kurzus jellemzésével. A megszokott stílusában, viszont kíméletlen szókimondással, a bonckés élességével.