Az értelmiség (mondhatnám így is: a polgári értelmiség) létezéséhez és tevékenységéhez (ezt minden értelmiségszociológiai elmélet leszögezi), nélkülözhetetlen a szellemi függetlenség, a lelki és erkölcsi autonómia.
"Az el nem kötelezett értelmiségiek - mondja a magyar származású kiváló német szociológus, Karl Mannheim Az értelmiség szociológiai problémája című tanulmányában - a cselekvés két módját alkalmazzák, mint kiutat középutas helyzetükből: egyrészt csatlakoznak - nagyrészt önként - az egymással szemben álló osztályok egyikéhez vagy másikához, másrészt saját társadalmi gyökereiket kutatják, és keresik annak módját, hogyan tölthetik be küldetésüket, mint az összesség szellemi érdekinek kijelölt védelmezői." A magyar értelmiség hagyományosan ehhez hasonlóan keresett magának szerepet: egyrészt különböző politikai mozgalmakhoz csatlakozott, így ezek irányításában töltött be felelősségtudattól áthatott szerepet, másrészt féltékenyen őrizte függetlenségét, és megpróbálta védelmezni "az összesség szellemi értékeit".
Gyanakvó szemmel
Olyan szellemi, közéleti értelmiségi irányzatokra és közösségekre gondolok, mint a tizenkilencedik századi reformkor (Eötvös József, Kemény Zsigmond), a kiegyezés kora (Deák Ferenc, Trefort Ágoston) a huszadik század első évtizedei (Ady Endre, Jászi Oszkár, Babits Mihály), a két világháború közötti korszak (Szekfű Gyula, Illyés Gyula) vagy éppen a második világháborút követő korszak (Bibó István, Kosáry Domokos) értelmiségi kultúrája és ennek jellegadó hősei. Ez a névsor egyszersmind ösztönző példát jelent, pontosabban a történelmi neveknek ilyen példát kellene jelenteniök, egyszerre felmutatva a szellemi autonómiának és az elkötelezettségnek egymást kiegészítő, egymást erősítő erkölcsi erejét.
A nemzet sorsának alakításában nélkülözhetetlen szellemi értékek védelmezése mindig, a mi korunkban is, megköveteli a teljes értékállomány vállalását, függetlenül attól, hogy valamely szellemi hagyomány a jelenben "konzervatív" vagy "liberális" értelmezést kap, és megköveteli éppen az értékek és hagyományok teljességének védelme kedvéért, a szellemi önvédelem hatékonysága érdekében, az önkéntes közvetítői szerepet. Karl Mannheim arról is beszél, hogy miután "minden politikai érdek és tudás szükségképpen pártos és részleges", a független értelmiségnek "az egymással szemben álló nézőpontok tág, dinamikus közvetítését" kell vállalnia és elvégeznie. Ez pedig nem éppen egyszerű és nem is kockázatmentes vállalkozás, hiszen éppen a független értelmiségieket bizonyos gyanakvással figyelik a politikai küzdőtér mindkét oldalán, minthogy egyik oldalon sem kívánja minden tekintetben "elkötelezni magát". Így aztán idővel vádak is érik, és még az a tragikomikus helyzet is megesik, hogy ugyanazt az embert némelyek egyfelől "magyarkodónak", mások másfelől "nemzetietlennek"nevezik. Mostanában inkább ez a második megbélyegzés a "divatos". Nemrég magam is úgy jártam, hogy egy igen fiatal minisztériumi tisztviselő megállapította rólam, miszerint nem vagyok "időszerű".
Valójában éppen az ilyen, egyik párthoz sem álló, pártot legfeljebb Dante módjára "önmagából csináló", független értelmiségi státusnak és magatartásnak igen jelentékenyek a magyar hagyományai. Hivatkozhatom Babits Mihályra, aki "Örökkék ég a felhők mögött" című költői vallomásában így beszélt: "hiszek az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein." Vagy hivatkozhatom Németh Lászlóra, aki éppen azért maradt oly sokszor magára, mert nem tudott azonosulni semmiféle politikai párttal és érdekkel, még olyan politikai mozgalommal sem, amely az ő igéit írta zászlajára. Babits és Németh persze egymással is vitát folytatott, időnként egymással is élesen szembekerült, mindazonáltal összekötötte őket értelmiségi függetlenségük és felelősségtudatuk.
Összekötötte őket az az értelmiségi "erkölcsi kódex", amelynek íratlan törvényeit az európai hagyomány és gondolkodás szabta meg. A magyar szellem legjobb hagyományai szerint az értelmiség nálunk mindig óvni akarta függetlenségét és ezzel együtt közvetítő, kiegyenlítő szerepét. A legjobb példa talán azé az Illyés Gyuláé, aki teljes otthonossággal mozgott a Nyugat táborában, korábban az avantgárd írók között, majd a népi mozgalomban, sőt a szellemi baloldalon.
Vissza a magányba
A független és kiegyenlítő polgári értelmiségnek emellett még két igen fontos képessége és tulajdonsága van: nyitottsága minden irányban, egyszersmind kritikai készenléte ugyancsak mindennel szemben. A nyitottság és a kritikai készenlét kétségtelenül bizonytalanná teszi a független értelmiség pozícióját, ambivalenssé teszi ennek az értelmiségnek a gesztusait, és az értelmiségi személyiségen belül is olykor konfliktusokat okoz. A független értelmiségi lelki helyzetének bizonyos drámai karaktere van: ez az értelmiségi nyitott, s valóban minden tapasztalatot, felismerést és gondolatot be tud és be kíván fogadni, ugyanakkor eredendő módon kritikus, minthogy jól tudja, hogy minden tapasztalat, felismerés és gondolat érvényességét, hatékonyságát és értékét szigorú kritikával kell mérlegelnie és megítélnie.
Nyitottságáról és kritikai szelleméről az értelmiség mindazonáltal nem mondhat le, minthogy éppen ezek által védheti függetlenségét és közvetítő szerepét. Ezzel a nyitottsággal, egyszersmind kritikai érzékenységgel tesz eleget azoknak a követelményeknek, amelyeket Max Weber a "polgári renddel", Karl Mannheim pedig magával az értelmiséggel szemben támasztott. A hazai politika, vagy ennek meghatározó tényezői azonban, úgy tetszik, egyelőre nincsenek tudatában annak, hogy a független értelmiségnek és a körülötte szerveződő polgárságnak milyen jótékony kiegyenlítő szerepe lehet az elmérgesedett konfliktusok feloldásában.
Sajnálatos tapasztalatom, hogy valójában a magyar értelmiség nem igen kíván felemelkedni arra a szellemi és erkölcsi magaslatra, amelyen hagyományai szerint el kellene helyezkednie. Az ötvenes évek közepén, a hetvenes, majd a nyolcvanas években, mi több, a rendszerváltozást követő első évtizedben még hatékonyan érvényesültek az imént idézett értelmiségi hagyományok, azóta viszont mintha a magyar értelmiség elerőtlenedett volna. Sokan visszavonultak a műhely magányába, mások közönyösen figyelik a politika, a hatalom mesterkedéseit, nem kevesen pedig behódoltak az éppen regnáló és nem igazán értelmiségi jellegű politikai hatalomnak.
A nemzet érdeke
Ennek ellenére is szeretném hinni, hogy az idő ennek a független és közvetítő-egyeztető értelmiségi és polgári szerepvállalásnak kedvez. Hiszen az egymással viszálykodó politikai elitek, a most már évtizedek óta két részre szakadó ország végül is szükségessé teszi, hogy legyenek szellemi hídépítők, legyenek közvetítők, legyenek egyeztetők, akik életstratégiájuk kiindulását abban a fogalomban találják meg, amelyet Max Weber "hivatásnak" ("Beruf") nevez.
Mindez nem egyszerűen az értelmiség és a polgárság, hanem az ország és a nemzet érdeke. Valójában ha a független magyar értelmiség (Magyarországon és a kisebbségi magyar közösségekben) nagyobb közéleti szerepet kap, és ezzel együtt nagyobb közéleti felelősséget tanúsít, akkor beszélhetünk arról, hogy a magyar polgárosodás és a nemzeti felemelkedős előrehaladt, és történelmi sikerre számíthat. Valljuk be, ez a még két évtizeddel korábban (még) jól érzékelhető közéleti szerep, mindenekelőtt a pártok és a hatalom önzése és manipulációi következtében jócskán veszített erejéből, hatékonyságából. Következésképp a független magyar értelmiségnek ismét magára és feladataira kellene találnia.