mozgalmi dalok;daltörténet;dalszöveg;

Lincoln először hallgatja a Köztársaság csatahimnuszát a déliek  börtönéből kiszabadult Charles McCabe tábori tiszteletes előadásában a Capitoliumban, 1864-ben

Daloskönyv

Kultúrtörténeti érdekességek dallamokról, szövegekről, forradalmárokról, partizánokról – és a mesterséges intelligenciáról.

Zsoltár a csatamezőn

A zenei hallásom csapnivaló, a fülemre nyugodtan ki lehetne akasztani egy „Üzemen kívül” táblát, de attól még nagyon szeretek dudorászni. Hűségesen kitartva a kedvencek mellett. Mostanában gyakran rám szólnak: „Ez már megint az?” „Tényleg… Igazad van… Nem is vettem észre… Hát persze, hogy már megint a „János bácsi”-t dúdoltam…” Nyilván az eredetit, nálunk változtattak rajta valamit, de én nem értek a zenéhez. Csak fordítani tudok, íme:

Szememmel láttam az Úr fényes eljövetelét,

Ő szent haraggal széttapossa bűnnek szőlőjét,

Villámként emeli fel kardja éles pengéjét,

Igazsága győzni fog!

Glóri, glóri hallelúja! [3-szor]

Igazsága győzni fog!

Ő világít táboraink őrtüzeiben,

Oltárt emelnek neki ködös, nyirkos estéken,

Igéjét böngészem a lámpák fakó fényében,

Isten mindig győzni fog!

Tűz az Úr igéje, s puskacsövek ontják azt,

„Te légy kemény a harcban és tőlem kegyelmet kapsz!”

Asszony szülte hős a kígyó fejére tapos,

Mert Isten velünk van most!

Isten harsonája nem fúj visszavonulót,

Az öröklét bírája szétrostál rosszat és jót,

Ujjong most a lélek s vígan menetel a láb,

Hiszen Urunk mellénk állt!

Krisztus liliom közt jött világra túl a tengeren,

Szent fénye változást indít el minden emberben,

Ő az üdvükért halt meg, küzdjünk, hogy mind szabad legyen,

Isten velünk menetel!

Dicsőség Neked a mennyben,

Dicsőség itt lenn földeden,

Dicsőség Neked Istenem,

Isten velünk menetel!

A refrén mindig az adott versszak utolsó sorát ismétli meg, és akár magyarosítható is, átvéve a Miatyánk jól bevált ég-föld párosítását.

Az utolsó párhuzam szinte látomásszerű: ha Jézus a mi megváltásunkért áldozta fel magát, mások szabadságáért erre nekünk is készen kell állnunk! (A „küzdjünk” nálam a „let us die” kissé optimista fordítása, de a szerző is küzdött a ritmussal: szerinte Krisztus halála egyenesen szentté („holy”) tette az embereket, amit azért sok esetben megkérdőjeleznék…)

A verset egy 42 éves asszony írta 1861 novemberében, miután találkozott a kimerült és gondterhelt Lincoln elnökkel. Férje a katonai kórházak felmérésére létrehozott bizottság egyik vezetője volt, ebben a minőségében jártak egy küldöttséggel a Fehér Házban. A szerző életrajzi adatai összetettek: 6 saját testvér, 6 saját gyermek, szigorú kálvinista neveltetés után váltás az unitárius szabadgondolkodás felé, csapnivaló házasság egy patriarchális, legmélyebb érzelmi kapcsolatát mégis egy másik férfival megélő férjjel, aki ellenezte felesége irodalmi ambícióit; kritika a még radikálisabb abolicionisták részéről, hogy csak szánalomból akarja felszabadítani a rabszolgákat, de nem hisz a faji egyenlőségben…

A források szeretnek eltréfálkozni vele, hogy alighanem sok pénzről maradt le: a versért 5 dollárt kapott az Atlantic Monthly-tól, amely 1862 februárjában közölte azt. A dallam már széles körben ismert volt a „János bácsi”-s („John Brown’s Body”) szöveggel. De az sem volt eredeti termék, a „Say Brothers, Will You Meet Us” című XVIII. századi vallási éneket dolgozták kicsit át az új célra. A polgárháború fájdalmait nyögő országban „A köztársaság csatahimnusza” hamarosan az egyik legnépszerűbb induló lett. (Északon mindenképpen.) Amikor 1864-ben Lincoln először hallgatta meg a törvényhozás épületében egy déli börtönből szabadult tábori lelkész előadásában, könnyek között kért újrázást: „Sing it again!” (Egy év múlva már 2660 kilométert utazó, 16 városban felravatalozott koporsója búcsúztatásán énekelték a dalt) A „The Battle Hymn of the Republic” máig az egyik legkedveltebb amerikai hazafias dal, Himnusz 2.0-nak is tekinthető. Magyarországot is meghódította, még az őslakosokról is megemlékezve. Mindig jó, ha nők veszik kezükbe a fontos dolgokat.

Julia Ward Howe

Katinka

Virágba borultak az almafák, köd terült szét a folyó felett.

Kiballagott Katinka a partjára, oda, hol az magas, s meredek.

Kiballagott és nótába fogott a pusztának büszke sólymáról,

A legényről, ki szívét elrabolta, akitől mindig levelet várt.

Szállj hát dalom, csengjen a leányhang, repüljön a napsugár nyomán,

s egy honvédnek a távoli határon adja át: Katinka vár reá!

Gondoljon a falubéli lányra, jusson eszébe az ő hangja.

Védelmezze ő a szülőföldet, szerelmüket őrzi Katinka.

Tudom, hogy az alma (a körtét megettem) tavasszal virágzik, a ködről pedig inkább az ősz és a tél jut eszünkbe, de ez van ideírva. Van fordító, aki nevet is adott a folyónak, de azt is bízzuk inkább a szerzőre. A „falubéli lány” kényszermegoldás. A magyar nyelv nem viselné el, hogy egy nő „egyszerűnek” tekintse magát (a nő még annyira sem, mint a nyelv). Minden nő megismételhetetlen csoda. De valahogy mégis utalni kell rá, hogy influenszernek sem mondaná magát. Legyen falubéli. Csak álljam majd a városiak kommentjeit… (Egy másik remek fordításban pedig még a körte is megmaradt.)

A népdalgyűjtőnek nem volt nehéz dolga. A dallamért nem kellett messzire utaznia, házhoz hozták. Persze küldtünk oda előtte mi is sok „néprajzkutatót”, pedig nyilván jobb lett volna itthon tartani őket. Egy régi feljegyzés szerint a házhoz hozott dal teasere (kedvcsináló előzetese) még ez volt:

„Ellopták az oroszok a tyúkot, megcsókolták szőke Mariskát.

Állj meg, Grísa, az öreganyádat, hozd vissza a Doxa karórát!”

(Egyes szavak tájegységenként változhattak.)

A Youtube-bal ismerkedve anno sok régi dallamot meghallgattam. „Kattinkára” is rákattintottam. Illusztrációként pont egy német kottalap jelent meg, „Russisches Volkslied” (orosz népdal) felirattal. Népdal 1938-ból? Pontosan ismert zeneszerzővel és szövegíróval? Vers: Mihail Vasziljevics Iszakovszkij. A zeneszerző neve kevésbé oroszos. Csak nem volgamenti német? De nem. Matvej Iszakovics Blanter zsidó származású volt (az apai név magyarul alkoholfüggőségre utaló hangzása csak a véletlen tréfája), Kurszkban, Moszkvában és Kijevben kapott kiváló zenei képzést, majd Sztálin-díjas ünnepelt zeneszerző lett. Katinka pedig útlevelet kért, és olasz partizándalként, görög szabadságharcos indulóként és sorozatvetőként is kipróbálta magát: Fischia il vento (Fütyül a szél), Ymnos tou EAM (Az EAM himnusza), Sztálin-orgona. A németek kivonulása után 1944-ben többek között az ő dallamára vonult be Athénba a Görög Népi Felszabadító Hadsereg. Komoly pálya egy fiatal lány számára.

Egy dalnak sok élete lehet. Gyakran pedig meglepő, mennyire hasonlóan gondolkodnak az emberek szerte a világon. Mutato nomine de te carmen cantatur. (A nevet megcserélve rólad szól a dal. Horatius talán megbocsát.)

Katyusa-Katinka, más dallammal

Zuhanydal

A Marseillaise magával ragadó dallam. Éveken át szinte minden zuhanyozásnál énekeltem. Hangosan. Még a szappannak is tetszett. Egyetlen dolog bizonytalanított csak el. Meg is kérdeztem most jogi tanácsadómat (Dr. AI-t), nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy az „öntözze hát rút vérük a határt” kifejezés fönnakad az éberek cenzúráján, mint gyűlöletbeszéd-gyanús, erőszakra felhívó kitétel. Megnyugtatott: ez teljesen kizárt. A szöveg a történelem jó oldalán áll, attól kezdve pedig nincs miről beszélni. Dalra fel!

Föl, föl...

Föl, föl…

Halász Judit francia megfelelőjét Dorothée-nek hívják. Ha a gyerekek franciául tanulnak, célszerű francia gyerekdalokat tartani a kocsiban. Akkoriban megvettem pár kazettáját, kifejezetten tetszettek. Meg persze a daloskönyvek is hasznosak, jó, ha az ember pontosan látja az eredeti szöveget. Abból is vettem kettőt, és meglepődtem. A második kötetben nemzetközi válogatás is volt (Bella Ciao, Guantanamera, O Tannenbaum), meg politikailag elkötelezett dalok is, mint az Internacionálé. Már csak a rám tett hatásra emlékszem: nagyon jónak találtam a verset. Ütős, lelkesítő, kidolgozásában magas színvonalú. A francia szövegből azt is megértettem, hogy kiváló a magyar fordítás. Remekül eltalált kifejezések, hűen követett gondolati ív, pontosan egyező ütem. A dologhoz egyetlen saját „kutatási eredményt” tudok hozzátenni: az Internacionálénak létezik palesztin változata is: „Föl, föl, arabjai a földnek, / Föl, föl, a szent háború vár!” Jobb lenne persze békésen megoldani a nézeteltéréseket.

Bella Ciao

Állítólag olasz partizánnóta, de egyes források szerint a dallam történelmi korú gyerekjátékból származik, kb. „Ég a gyertya, ég” 2.0. A partizáneredet legfeljebb nyomokban mutatható ki, talán néhány elszigetelt hegyi csoportnál, akik nem olvasták az újságban, hogy a történelem jó oldalán az olasz szöveget kapott Katyusa a nyerő (Fischia il vento). Egy olasz kétkezi mozgalmár, Vasco Scansani viszont szintén írt a dallamra egy szöveget, amelyben a Bologna környéki rizsföldek munkásnői panaszolnák nehéz sorsukat – ha nem kapott anyagból dolgoznának. Bekerül még a képbe egy klezmer szál is: egy Mishka Ziganoff nevű Odesszából New Yorkba költözött keresztény cigány zenész 1919-es „Koilen” (jiddisül „Szén”) című felvétele. (Botfülűként a Bella Ciao dallamát csak az első ütemekben tudom felfedezni, de más ehhez jobban ért.) Hogy ebbe a mellékágba milyen olasz gyökerek magyarázhatók bele, további kutatómunkát érdemel. Röviden: totál káosz. Maradjunk annyiban, hogy magával ragadó a zene, ki tudja, honnan származik, a szöveget meg majd úgyis átírjuk a soron következő tüntetés igényei szerint.

Fura dalárda

Személyes slágerlistámon az orosz forradalmi dalok versenyének abszolút győztese a „Fel vörösök, proletárok”. Pattogó, sodró, magával ragadó induló. Az építészeti értékekre a magam részéről jobban vigyáznék, mint azt a paloták lebontását követelő költő javasolja (van szakértő, aki szerint a nép a Téli Palotát is „porig rombolta”, ettől az új kutatási eredménytől még az AI-nak is leesett a virtuális álla). A Marseillaise-hez képest a „Fel vörösök” szövege mindenesetre altatódal-békességűnek mondható. Semmi erőszak. Érthető: a fordítást Békés Istvánnak köszönhetjük. Mivel kedveltem a „Fel vörösök”-et, meglepő volt számomra, hogy szovjet iskolai és egyetemi tanulmányaim során soha nem hallottam oroszul. Már felnőttként, egy nemzetközi banki képzésen dúdoltam el egy orosz kolléganőnek, megkérdezve, felismeri-e, és tudja-e esetleg, mi lehet a címe. Mondta, hogy ez a „Szmélo, továriscsi, vnógu”, így meg tudtam keresni a szöveget. Meglepő volt, hogy egyetlen szóval sem emlékeztetett a magyar változatra. Békés tehát nem fordított, hanem saját szöveget alkotott. Az orosz eredetit 1896-ban írta Leonyid Petrovics Ragyin, akit a források fizikusként, vegyészként, feltalálóként és hivatásos forradalmárként méltatnak, külön kiemelve, hogy (a „táblázatos”) Mengyelejev is tanárai közé tartozott, még szakdolgozatának témáját is ő javasolta. Ragyint 1896-ban letartóztatták és száműzték (bár nem Szibériába, csak a jóval közelebbi Jaranszkba), 1900 elején pedig olyan betegen bocsátották szabadon, hogy már a jaltai kúra sem segített rajta, márciusban – negyvenévesen – meghalt. Ragyin a szöveget a moszkvai Taganka börtönben írta egy diáknóta dallamára, amelyre korábban Ivan Szavvics Nyikityin 1857-ben keltezett „Lassan poroszkál az idő (Medlenno dvizsetszja vremja)” kezdetű, „Dal” című versét énekelték. Egy orosz nyelvű honlapon pedig még két orosz forradalmi szöveget találtam a dallamra – és a slusszpoént! „Nyikoláj” ott tudni vélte, hogy a dal eredetileg a Berlinben tanuló sziléziai diákok indulója volt – amelyet a napóleoni megszállás ellen küzdő Ludwig Yorck von Wartenburg altábornagy 1813-ban egy időre saját sziléziai önkéntesei számára is kölcsönvett. A „kutató” a német szövegeket sajnos nem csatolta.

Mit mondjak, kapkodtam a fejem – és még nincs vége! A polgárháborúban a „Lépjünk egyszerre, elvtársak”-nak fehérgárdista (kornyilovista) szövege is lett, a forradalomba belesodródott hadifoglyok és más külföldiek pedig szintén megkedvelték a dalt és hazatérve tovább terjesztették azt. Elkerült az induló Németországba is, ahol abszurd ipszilonkanyarral fejlődött tovább: 1918-ban Hermann Scherchen karmester írt neki kommunista ihletésű szöveget „Brüder, zur Sonne, zur Freiheit” címmel, 1927-ben és 1934-ben azonban két nemzetiszocialista szöveg is megjelent (névtelenül), a civil „Brüder in Zechen und Gruben” és az egyenruhás „Brüder formiert die Kolonnen”. A katonai változat csak szabadságot és kenyeret ígért, a „munkásmozgalmi” viszont nyíltan uszított, szembeállítva a „szorgos kézzel alkotó, becsületes keresetre vágyó” németeket a „tőzsdespekulánsokkal és csalókkal”. Ezt a változatot a birodalmi rádió minden május elsején is kötelezően műsorra tűzte. A dallam tehát egyaránt kielégítette Ernst Thälmann és Adolf Hitler munkásdalárdáit, ha a szövegeket nem is lett volna tanácsos összetéveszteni. Orosz diákútravaló, bolsevik és fehérgárdista induló, náci propaganda, esetleg utazás Németországból Németországba „kis oroszországi kitérővel” – minden volt már ez a sokszövegű dallam, csak akasztott ember nem…

A szóhasználat is érdekes tud lenni. Ragyin sorain már az első versszaknál elmosolyodtam:

Lépjünk egyszerre, elvtársak! Megacéloz küzdelmünk,

Szabadságunknak honába keblünkkel utat törünk.

Szó szerint: „utat törünk a szabadság cárságába (v carsztvo szvobody)”. Hát, ha az ember a hétköznapokban megszokott egy kifejezést, forradalmárként is nehezen tud váltani… A menetelés koreográfiája pedig 1929-ben egy rossz emlékű német indulót is megihletett. (Vájtfülűek szerint a dallam német tengerészindulót és svéd vallási éneket is hasznosított.) Persze – mutatis clichéis – a rossz származás gyorsan korrigálható mondjuk egy „Ernst Thälmann-dal”-ban:

Zászlónk vörös! Sorunk szorosra zárva.

Menetelünk: léptünk kemény, s nyugodt.

Az osztályharcban már elesett hős elvtársak

Lélekben velünk menetelnek most.

Szabad az út munka dicső hadának,

A proletár már utcakővel áll!

Népünk reménnyel néz sarlóra s kalapácsra,

Szabadság s kenyér napja virrad ránk.

Végső harcba hív most minket a kürtszó,

Készen állunk már a küzdelemre.

Ha minden házon feltűnik a vörös zászló,

A szolgaságnak vége örökre!

Az 1929-es „léptünk kemény, s nyugodt” kifejezésben megjelenő „nyugodt erő” ígérete a későbbiekben – a politikai marketing fura fintoraként – Franciaországban és Magyarországon is fontos szerepet kapott: Léon Blum, 1936; François Mitterrand, 1981; Antall József, 1990.

Nincs új a nap alatt. Az emberek gátlástalan könnyedséggel hasznosítják újra mások szellemi termékeit Nem fizetünk jogdíjat az anyanyelvünkért, a neveltetésünkért, de még tudásunk számottevő részéért sem. Hányan olvasták Darwintól „A fajok eredeté”-t? Kevesen. De véleménye mindenkinek van róla, mert a vastag könyveket azért írják, hogy idővel rövid mondatokká váljanak a közbeszédben. Ha nem így lenne, minden nemzedéknek újra fel kellene találnia a tűzgyújtást és a kereket. Az, hogy át tudjuk venni egymás eredményeit, civilizációnk egyik legnagyobb túlélési fegyvere. Fizetve vagy ingyen? Részletkérdés. Mindegy, ki dobta a palackot a tengerbe: ha megtalálod, vedd ki az üzenetet és használd. Ha adsz magadra, ismerd el az alkotót és fizess jogdíjat, ameddig kell – de a legnagyobb tisztelet a múlt iránt úgyis az, ha magadévá teszed örökségét, és továbbfejleszted.

Végül is – mutatis mutandis – ez a dal is mindannyiunkról szól.

„Nem jó annak semmiféle szél, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.” Ezt az ősi tengerész bölcsességet ajánlom azok figyelmébe, akik a mostani átalakulások zűrzavarában kormányzásra vállalkoztak és bizalmat kaptak. Nehéz helyzetben vannak.