Egy messziről jött vendég udvariasan érdeklődött, melyik ágából való a nevezetes családnak, mire Rotschild Klára (1903–76) állítólag azt felelte: „Egyikből sem, én a divat királynője vagyok.” Az efféle városi legendák túlélték hősüket, a konzervatív szabású, kortalanul elegáns női ruhák tervezőjét. Kivételes asszony volt, a párizsi módit pestiesítő szalonja intézmény lett a viharos huszadik században.
A vakulásig robotoló zsidó kisiparos házaspár harmadik lánya, úgy mondták, szabászasztalon született – ami az ő esetében talán nem is puszta metafora. Sikerének záloga mégsem a kézügyesség, sokkal inkább a rendszereken át érvényesülő üzleti érzék volt. Legendáriumában Simonovics Ildikó művészettörténész monográfiája igazít el (Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor, Jaffa, 2019).
A világválság elcsitultával, 1934-ben önállósuló vállalkozó hamar meghódította az haute couture piacot, noha a féltékeny konkurencia meggyanúsította modell-lopással. Elit vendégkörébe tartozott Apponyi Geraldine grófkisasszony, a leendő albán királyné. Horthy István és Edelsheim-Gyulai Ilona pompás budai esküvőjére parádés magyaros menyasszonyi ruhát kreált, igazgyöngyökből kivarrott 90 rózsával (1940).
A kormányzói összeköttetés viszonylagos védettséget adott neki, Horthy bukása után a fővárosban élte túl a nyilasterrort is. Testvéreit Auschwitzban meggyilkolták, férje, Glücksthal Pál szintén a vészkorszak áldozata lett.
A felszabaduláskor tüstént újrakezdte: üszkös romok között rendezte első, pezsgős pesti divatbemutatóját 1945 nyarán.
A kommunista hatalomátvétel utáni államosítást nem úszta meg, viszont a kitelepítést igen. Sőt. Gyorsan divatba jött megint. Szerettek ám öltözködni az „elvtársnék” is, pláne ugyanott rendelni drága ruhákat, ahol a régi kegyelmes asszonyok.
Rákosi alatt ritka kiváltságnak számított, hogy – hivatalosan mint az Állami Textilkereskedelmi Vállalat varrónője – rendszeresen utazhatott a vasfüggönyön túlra, persze Párizsba. Ám a második aranykora a levert forradalom, 1956 után következett el.
Új exkluzív üzlete, a Különlegességi Női Divatszalon a kádári „emberarcú szocializmus” kirakata lett a Váci utcában.
Dolgoztatott nála sok-sok híresség, köztük Jovanka Tito jugoszláv first lady, Gábor Zsazsa – vele csúnyán összevesztek –, Honthy Hanna, Psota Irén és mások, még a korszak névadójának neje, a puritánnak ismert Kádár Jánosné Tamáska Mária is. Nyugaton úgy tartották, ő „a magyar Coco Chanel”, idehaza pedig kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával (1971).
Híresen elegáns asszony volt; Halász Judit megfogalmazása szerint az angol királynő sem öltözött különbül. A munkájának élt, és a letűnt idők úri dámáit utánozta. Fehér uszkárjával mindennap a fodrászánál kezdett, a Gerbeaud-ból hozatott kávét-süteményt, Dunára néző belvárosi tetőteraszán fényűző fogadásokat adott, barátnőivel kártyázott, nagy pénzeket hagyott a lóversenyen.
A „szocialista haute couture koronázatlan királynőjének” egy balul sikerült fogbeültetés okozta a vesztét: elviselhetetlen fájdalmában kivetette magát a hetedikről. Naná, hogy Pesten rejtélyes gyilkosságról suttogtak – így tért meg Rotschild Klára végképp a legendák birodalmába.