Az ismerős kisváros fideszes főembere kritikát gyakorol. No nem önkritikát, csak tárgyszerű és személytelen kritikát a párt fölött, amelyhez tartozott, s melynek a főembere lehetett a szűkebb pátriájában hosszú ideig, s bizony nem ingyen. Kritikája éle a párt főemberei ellen irányul – mintha teleszkópon keresztül nézné őket, látása akár a sasé, bírálata kemény, sőt vitriolos.
Először is: szórták a pénzt, mégpedig nem is a magukét, hanem a kézközelbe került közpénzt. Tobzódtak az esztelen és ízléstelen luxusban. Tegyük le a teleszkópot, s nézzünk körül, mi történt errefelé a vidéken a már nem kormánypárt több évtizedes uralkodása idején. Mit tettek a kormánypárt kisvárosi főemberei?
Csakugyan nem ringatóztak az Adria habjain aranyvirágokról elnevezett hajókon. Csak átdöngettek több tízmilliós terepjáróikon a város hitványul lebetonozott – haveri munka – utcáin. Tiszta szerencse, hogy nem zuhantak le a – haver által nem karbantartott – vízcsövekre, a csőtörések errefelé amúgy is a mindennapok velejárói.
Nem nevezhető ízléstelen luxusnak az sem, amikor a város fideszes vezetői ellátogattak a testvérvárosokba baráti eszmecserékre, télvíz idején mondjuk a Vörös-tenger partjára. A városlakók a közösségi médiában figyelhették, hogyan mosolyognak rájuk városuk választott vezetői, kecses poharaikban Mumm pezsgővel. Tavasszal önkormányzati kirándulás keretében győződtek meg arról, milyen ízű a friss spárga a Rajna-parti német testvérvárosban.
Mentek ők sokfelé, mint mondták, a településfejlesztés új módjait megtanulni, hogy aztán azokat az őket megbízó kisvárosi közösség javára hasznosítsák.
Annak egyes részei egyre lepusztultabbak ugyan, de az amerikai utazások építészeti megoldásai mégiscsak hasznosultak a kisváros felelős vezetői villáinak elegáns kivitelezésében.
Azt is a szemére vetette a kisvárosi volt főember azoknak ott fent, hogy „nem hallgatták meg az embereket”. Ez bizony öreg hiba, még szerencse, hogy ők nem követtek el ilyesmit. Nemhogy meghallgatták az embereket, még válaszoltak is nekik.
Amikor például megkérdezték tőle személyesen, hogy megvárják-e, mire a város messze földön híres, de romos állapotú zsinagógája összeomlik, azt válaszolta, hogy a kétszázadik évfordulóra – ha lesz rá pénze a városnak – helyreállítják. Az évforduló akkor még negyedszázad év távlatában ködlött fel ugyan, de a válaszból két dolog világosnak látszott. A helyi fideszesek úgy gondolták, hogy még akkor is az ő kezükben lesz a hatalom, de a város műemlékeire csak akkor szándékoznak költeni, ha fontosabb költenivaló éppen nem jut az eszükbe.
Még szerencse, hogy közben az önkormányzati választásokat a helyi demokraták nyerték meg. Azóta többet áldoztak a nevezetes műemlékre, mint a fideszesek több évtized alatt.
A volt kormánypárt nagyjai még a nyár elején is a hatalomba való gyors visszatérésben reménykedtek. A remény egyre sorvadozik, alig él már,
a vidéki nagyemberek pedig elérkezettnek látják az időt a szembenézésre a főnökség hibáival. Azokkal a hibákkal, sőt bűnökkel, amelyek nekik tizenhat évig nem tűntek fel,
miért is, hiszen ők is profitáltak belőlük, nem is akárhogy. Keményen elhatárolódnak a főnököktől, végül is helyben kívánnak maradni, kényelmes a ház, a gyerekek is megszokták az iskolát. A most éles nyelvvel bírált főnökségnek hála, a feleség a felkészültségét messze meghaladó állást tölt be, kérdés persze, meddig. Ha választásra kerül sor, aligha kapja meg azoknak a voksait, akiket a hatalom birtokában rendszeresen sértegetett.
A volt kormánypárt tegnapi vidéki nagyemberei hirtelen megtalálták erkölcsi tisztánlátásukat, jó modorukat, még a kedvességüket is. Bátran fogalmazzák meg bírálataikat azok címére, akiket áprilisig csak dicsérni tudtak, s akiknek támogatásával tervezték maguk számára a biztos megélhetést nyújtó, kellemes, változatos évtizedeket egészen a nyugdíjig.
De ki hisz az ilyen villámgyors megtérésekben? Tizenhat év pökhendiség, gátlástalan hatalomgyakorlás és arcátlan arrogancia után mennyire hiteles előadni a főnökség által rútul becsapott, megvezetett ma született bárányt? Megértést kérni azoktól, akikkel eddig csak egy botosispán stílusában tárgyaltak? Taktikai okokból is jobb lett volna egy kicsit várni, esetleg önvizsgálatot tartani, és egyelőre mélyen, nagyon mélyen hallgatni.
A szerző nyelvész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.