Van valami megindító abban, hogy csaknem húsz év után ismét komoly téma lett a családi pótlék. Közben persze születtek újabb és újabb családpolitikai programok, támogatások, kedvezmények, pályázatok, voltak hangzatos bejelentések. De éppen az a támogatási forma maradt érintetlenül, amely a legegyszerűbb üzenetet hordozza: nem a vagyoni helyzet számít; minden gyermek után jár az államtól támogatás, minden gyermek ugyanannyira fontos.
Magyar Péter miniszterelnök a napokban bejelentette: „Nagyarányú családipótlék-emelés lesz.” Azt is hozzátette, hogy jelentős hiánnyal vették át a költségvetést, ezért a korábban beígért duplázás idejét egyelőre nem tudja megmondani. Lehet persze arról vitatkozni, hogy mekkora emelésre van szükség, mikor lehet rá fedezetet teremteni, és hogyan lehet rendbe tenni a költségvetést.
De egy dolog aligha vitatható: a Tisza-kormány értékrendjébe nem fér bele az, ami a családi pótlékkal az előző kormányzás alatt történt.
A Fidesz egy társadalmi egyezséget rúgott fel. Az addig munkaviszonyhoz kötött családi pótlék 1990-től állampolgári jogú lett, ami annak elismerését jelentette, hogy a gyermekek jóléte az egész társadalom ügye és érdeke. Ez egyfajta íratlan szerződés volt: a közösség, a magyar állampolgárok hozzájárulnak az új nemzedék felnevelésének a költségeihez, amit majd a gyerekek felnőttként, adóban és járulékokban visszatérítenek a közösségnek.
A családi pótlék összege 2008 óta változatlan. Egy gyermek után ma is havi 12 200, két gyermek esetén gyermekenként 13 300, három vagy több gyermek után gyermekenként 16 ezer forint jár.
Tizennyolc év. Ennyi idő alatt az infláció lényegében felemésztette a támogatás értékét.
Pedig a családi pótlék nagyon is konkrét anyagi segítség. Különösen azoknak a családoknak, amelyek hónapról hónapra élnek, és amelyeknek minden kiadás húsba vágó.
Ez az, ami 16 éven át nem számított. Csupa olyan intézkedés történt, amelyből elsősorban azok profitáltak, akiknek eleve volt megfelelő jövedelmük és anyagi mozgásterük. Az adókedvezmény például annak jelent valódi segítséget, akinek van miből adót fizetnie. Ugyanez volt a helyzet számos más támogatással is. A csokkal, a nagycsaládosok autóvásárlási kedvezményével, az ingatlanhoz vagy hitelhez kapcsolódó konstrukciókkal, vagy a Covid-járvány után járó adó-visszatérítéssel. Ezeket azok tudták igazán kihasználni, akiknek volt megfelelő jövedelmük, megtakarításuk, hitelképességük.
Ferge Zsuzsa, a neves szociológus éppen lapunknak adott interjújában nevezte ezt „perverz újraelosztásnak”: azok kapnak többet, akiknek eleve sok van. Ennek vet most véget a Tisza-kormány azzal, hogy hozzányúl a családi pótlékhoz, elismerve, hogy azoknak is jár a segítség, akiknek minden egyes forint számít. De ettől a családi pótlék nem alamizsna, és nem is olyasvalami, amit a szegényeknek kegyesen odadob az állam.
A családi pótlék annak az elismerése, hogy egy társadalomnak minden megszülető gyermek fontos.
Akkor is, ha a szülei gazdagok, és akkor is, ha szegények. Akkor is, ha háromszáz négyzetméteres házban nő fel, és akkor is, ha egy alig fűtött lakásban. Tausz Katalin szociológus, egyetemi oktató mondta évekkel ezelőtt, hogy a gyerekek olyan különleges csoportot alkotnak az emberi társadalomban, amelynek nem mondhatjuk azt: ha lesz elég pénz, ha megváltozik a hatalmi elit, akkor majd jobb lesz a helyzetük. Gyerekkor egy van, az megismételhetetlen. A gyerekeknek nincs módjuk arra, hogy kivárják sorsuk jobbra fordulását.
A Fidesz-kormány családpolitikája ezt sem értette.
A Tisza-kormánynak most nem egyszerűen egy nagy számot kell mondania, hanem olyan rendszert kellene kialakítania, amelyben többé nem fordulhat elő, hogy egy gyermek után járó támogatás tizennyolc évig egyetlen forinttal sem nő. Ennek első lépése történt meg Magyar Péter bejelentésével.