Vakmerő voltam, amikor jelentkeztem a bölcsészkari felolvasóestre. Az irodalmat szeretőknek abba a táborába tartoztam, akik jobbára csak olvastak, de még nem érezték igazán elérkezettnek az időt, hogy komolyan foglalkozzanak az írással. Íróasztalom mélyén őrzött füzeteim csupa töredéket és torzót tartalmaztak.
Életkoromhoz igazodóan ezek versek voltak. Pontosabban lettek volna, amelyeket rendre képtelen voltam befejezni. Ilyen előzmények után érkeztem el a felolvasóest előtti hetekhez, amikor az arra magukat illetékesnek tudó felsőbb évesek összeválogatták a szerzőket és az elhangzásra szánt szövegeket. Novellát ígértem.
A jelentkezők nem képviseltek azonos súlycsoportot. Az idősebbek évek óta publikáltak. Igaz, az 1980-as évek végén még nem nyitották meg előttük – vagy alig – az irodalmi folyóiratokat, így többnyire egyetemi és kari lapok közölték a szövegeiket. Talán a korszellem is magyarázza, hogy ez utóbbiakban jelen lenni – emlékeim szerint – nagyobb tiszteletet ébresztett bennünk, mintha valakinek a Kortársban, a Tiszatájban vagy a Jelenkorban jelentek volna meg az írásai.
Az est szigorú szerkesztői világossá tették, hogy kizárólag azok az írások hangozhatnak el, amelyeket jóváhagytak.
Jóindulatúan közelítettem a kijelentéshez. Engem biztosan nem ismertek, nem tudhatták, miket és milyen színvonalon írok. Természetesnek vettem, hogy valamifajta minőségi szűrőn át kell engedni a felolvasásra szánt szövegeket. De sejtettem, hogy ez az eljárásrend nem vonatkozik mindenkire. Az évek óta publikálókra biztosan nem: azokra, akiket a bölcsészkar belső közvéleménye lényegében már elkönyvelt költőnek, prózaírónak és esszéistának.
Már emlegetett vakmerőségem abban állt, hogy magam sem tudtam biztosan, miket írok és milyen színvonalon. Kamaszkormom óta tudtam, írni fogok, de az elképzelés ködös volt, amire olyan feladatként tekintettem, aminek eredménye évek vagy évtizedek múlva érhet be. Szellemi gladiátorok között kell hamarosan helytállnom – futott át rajtam, ami abban a pillanatban erőt adott, és nem félelmet szült.
Albérleti szobámban fogtam hozzá a novellaírásnak, aminek témája sokat köszönhetett az Esti Kornél-féle novellaciklusnak, és annak az önéletrajzi ténynek, hogy magam is egy ikerpár tagja vagyok. Elbeszélésemben a hasonmás irodalmi toposzával éltem és játszottam el. A felcserélhetőség és összetéveszthetőség témájával, azzal a lehetőséggel, hogy az ember olykor-olykor – hangozzék ez bármilyen hihetetlenül – szembetalálkozhat önmagával. Az egypetéjű ikerség számomra mindennapi állapotából nem is olyan különleges ilyen vagy hasonló élethelyzeteket megélni. Kicsit nagyképűen írhatnám, hogy számomra ez természetes irodalmi élményanyag volt és maradt.
Elfogadott és javított novellám szövegét a leadás után pár nappal kaptam kézhez. Legnagyobb meglepetésemre a szerkesztők piros tollának nyoma azokon a helyeken éktelenítette el leginkább a novellát, amelyek jelöletlen vendégszövegek voltak.
Abban az időben dübörgött a posztmodern, Esterházy könyveit olvastunk. Irodalmi naprakészségünket azzal is bizonyítottuk, hogy úgy beszéltünk az intertextualitásról – a jelöletlen vendégszövegek alkalmazásáról, beépítéséről a frissen született művekbe –, mint mások arról, hogy reggel felkel a nap, este pedig lenyugszik.
Talán ez is magyarázhatja, hogy az irodalomelméletben jártas szerkesztők műveltsége alapvető pontokon is hézagos lehetett. Meg sem fordult a fejemben, hogy klasszikusnak számító magyar prózai szövegrészleteket nem fognak felismerni az elbeszélésemben. Kosztolányi és Krúdy szövegrészleteit azzal a lendülettel húzták meg, javították és írták át, ahogyan a kezdők szövegeit szokták a mindenkinél mindent jobban tudó irodalmi szerkesztők.
Kezdő prózaíróként sok tanulnivalóm volt, ám a tananyagnak arra a részére nem gondoltam, amin a kéziratomat visszakapva eltűnődtem.