A Külügyminisztérium egyelőre kénytelen belügyekkel is foglalkozni; nem baj, van ilyen, sőt kell is, hogy legyen – főleg, ha a korábbi külügy bonyolította le a botrányos lélegeztetőgép-beszerzéseket.
Az új minisztériumi vezetésnek mindenképpen tisztáznia kell ezeket a botrányokat, nemcsak feljelentéssel, amit pár hete megtettek, hanem a nyilvánosság bevonásával is. Velkey György László, a minisztérium parlamenti államtitkára Facebook-oldalán most leírta, hogy konkrétan milyen túlárazott szerződéseket találtak, majd egy videóban Svéd Tamással, az Egészségügyi Minisztérium parlamenti államtitkárával is beszélgetett a Covid-járvány alatt kialakult helyzetről, az akkori állapotokról, amelyeket Svéd – aneszteziológusként – közelről látott, tapasztalt.
Szokatlan formája ez a tájékoztatásnak, de miért ne lehetne formabontó az új kormány ebben is? Hiszen maga a miniszterelnök tette gyakorlattá, hogy interjúkat készített olyan kollégáival, akiket kiválasztott egy-egy feladatra, miniszteri posztra, és így mutatta be őket a közvéleménynek. Jól is sikerült.
De. Az újszerűnek szánt tájékoztatás nem helyettesítheti a hagyományos tájékoztatást. Szívesen megnézem, meghallgatom, ha két felelős ember egymás között – a nyilvánosságot egy videóval bevonva – megbeszél fontos kérdéseket, ám az nem megy (illetve most ez megy), hogy a kormány saját magát kérdezi.
A két államtitkár természetesen több tudás birtokában van, mint akármelyik újságíró, pontosabban és tárgyszerűbben is beszélgethet az őket érintő vagy hozzájuk tartozó kérdésekről. Ezen az alapon viszont az újságíróknak soha semmi közük nem lehetne semmihez, hiszen kívülállók, sokszor információk és megfelelő alapos tudás nélkül.
Csakhogy épp ez a munkájuk lényege: kívül állnak, mint a társadalom túlnyomó többsége, ugyanakkor megpróbálnak legalább olyan mértékben belelátni a társadalom ilyen-olyan csoportjai számára lényeges eseményekbe, döntésekbe, ügyekbe, hogy érthetővé váljék, mi miért és hogyan történik. Ha pedig valami nem jó, nem helyes, netán hibás, sőt esetleg bűnös, akkor arról a közvélemény tudomást szerezzen.
Az újságírás, a hagyományos média komoly válságba került mindenütt. A közösségi média lehetővé tette ugyanis, hogy a világon bárki híreket közlő, azokat értelmező, kommentáló, terjesztő újságíróvá, rémhírterjesztővé, tényfeltáróvá vagy obskúrus összeesküvés-elméletek konstruktőrévé váljon. Mindannyian hírgyártók és kommentátorok lettünk, akkor is, ha tudjuk, miről beszélünk, és akkor is, ha nem. Sőt még akkor is, ha sem beszélni, sem írni, sem magunkat kifejezni nem tudjuk rendesen.
A világ egyetlen óriási szerkesztőség lett, főszerkesztő nélkül. Létrejött a totális, korlátozhatatlan és ellenőrizhetetlen nyilvánosság, még ha Putyin vagy Hszi meg a hozzájuk hasonlók próbálkoznak is a fegyelmezéssel és a rendteremtéssel.
Hogy végül a mesterséges intelligencia fog-e ebben valamilyen új rendet vágni, és hogy az milyen lesz, arról fogalmam sincs, bár vannak komoly félelmeim. De addig is, amíg nem az AI fogja szerkeszteni és írni az újságokat, nem az AI csinál tévéinterjúkat önmagával, vagy nem az AI szerkeszt betelefonálós rádióműsorokat mesterségesen létrehozott műsorvezetőkkel és ugyancsak így kreált hallgatókkal, az utódvédharcait vívó hagyományos médiának védenie kell nemcsak a saját, hanem a közösség, a társadalom érdekeit is.
Elsősorban azt, hogy mindenkinek legyen lehetősége a lehető legjobb tájékozódásra a világban. Ameddig nem humanoid robotokból áll össze egy kormány, hanem remélhetőleg jól felkészült, a munkájukat tisztességgel végző szakemberekből és politikusokból, addig az ugyancsak remélhetőleg jól felkészült és a munkájukat tisztességgel végző újságíróknak kell kérdezniük őket az általuk végzett munkáról, a hozzájuk tartozó ügyekről, köztük a kellemetlenekről, bonyolultakról, kínosakról, esetleg botrányosakról is. Ők képviselik a közvéleményt, a társadalmat, és általában jobban, értőbben, lényegre törőbben tudják képviselni a társadalom érdekeit, mint az egyszemélyes szerkesztőségek.
Száz szavamnak is egy a vége: a Külügyminisztérium és az Egészségügyi Minisztérium államtitkárának nem egymással kell beszélgetnie, legfeljebb a színfalak mögött.
Néha megtehetik azt is, mint amit most: újszerű módon tájékoztatnak. Rendben. Mégis, amikor kilépnek a színpadra, akkor mindenekelőtt a közönség képviselői, az újságírók előtt kell megszólalniuk.
Ők azok, akik hivatásszerűen érdeklődnek, ellenőriznek, véleményeznek, mert ez a dolguk, ehhez értenek. Ne a kormány kérdezze a kormányt, mert akkor megszűnik a demokratikus kontroll.
Nyugi, az államtitkári párbeszédtől nem szűnt meg, de az államtitkároknak és a minisztereknek is megvan a maguk dolga, felelőssége, és egyikük sem helyettesítheti a sajtót. Amíg még van.
A szerző újságíró.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.