Találkozások nagy emberekkel
Darvas Ivánról három személyes történetet is fel tudok idézni. Az első az, hogy 1975-ben, amikor ösztöndíjasként a Szovjetunióban, Kijevben jártam egyetemre, kollégiumi szobánkba egyszer bekopogtatott egy csoporttársunk, bemutatva helyi újságíró-hallgató barátját. Segítsünk neki. A „sajtó” ugyanis kifürkészte, hogy néhány előadásra a városba érkezik a Vígszínház társulata, ő pedig nagy ötöst remélhet, ha interjút tudna készíteni a magyar művészekkel. Tolmácsolnánk neki? Szobatársammal azonnal rábólintottunk. A megjelölt napon a repülő érkezése után a „sajtó” által kinyomozott szálloda előtt vártuk a színészeket. A busz leparkolt, a művészek egymás után szálltak ki. Darvas Iván is. Szétnézett, majd két kollégájához fordulva megszólalt: „Na, uraim... Itt vagyunk a p…csában…” (Talán valóban emlékeztetett a környék a városligeti Petőfi Csarnokra, bár nekem ez addig nem tűnt fel.) Odaléptünk Darvashoz, és megkérdeztük, vállalna-e egy interjút a helyi sajtó képviselőjével. Elzárkózott, de azt javasolta, forduljunk az igazgatóhoz, Várkonyi Zoltánhoz. Természetesen követtük a tanácsot, és – vannak még csodák! – Várkonyi azonnal igent mondott. Másnap délelőtt 10. Nagyon megörültünk!
Az interjú nagyon érdekes volt. Szobatársammal felváltva terveztünk fordítani, de kiderült, hogy Várkonyinak saját tolmácsa van. Viszont szerencsére minket sem küldött el, így teljes figyelmünket neki és az üdítőknek szentelhettük. Legalább egy órán át mesélt, rendkívül érdekes dolgokról. Főleg persze maga a helyzet volt izgalmas: külföldön és személyesen hallgatni a Kőszívű ember fiai és az Egy magyar nábob/Kárpáthy Zoltán rendezőjének az áttekintését a magyar film és színjátszás helyzetéről... Hatalmas élmény volt! Önkritikusan hozzá kell tennem: fel sem merült bennünk, hogy bekéredzkedjünk a Vígszínház valamelyik előadására. De az „újságírót” sem kérdeztük meg, megjelent-e a cikke. Hol? Hányast kapott rá? Meghallgattunk egy nagy embert. Ittunk egy üdítőt. Előtte pedig megismerkedtünk Darvas Ivánnal is! Az élet szép...
Második Darvas-sztorim is a távolságtartásról szól. Feleségem tornafüggő, aminek persze mellékhatásai is vannak. Az edzésekről hozza haza a recepteket, az elolvasandó könyvek, megnézendő darabok és felkeresendő kiállítások listáját. Így kerültünk a Tabán moziba – a teljes tornacsoport kíséretében. Egyikük ugyanis – egy idős hölgy, aki sajnos már nincs közöttünk – szerepelt A birodalom iskolája című dokumentumfilmben, mivel 1944-ben ott érettségizett. Érdekes volt megtudni, hogy a budapesti német iskola tanárai a legkevésbé sem siették el a hazájuk mintájára Magyarországon is bevezetett korlátozások követését. Senkit semmilyen hátrány nem ért a származása miatt, amikor pedig a birodalmi csapatok bevonulása után a helyzet kezdett különösen aggasztóvá válni, egy háborús rendelkezést kihasználva segítették a veszélyeztetett végzősöket abban, hogy (még időben) megkaphassák az érettségi bizonyítványt. A szabályozás ugyanis megengedte, hogy „légitámadásnak különösen kitett” környéken lakó tanuló esetén a vizsgáztatást felgyorsíthassák. Nos, a tanárok a diákok egy részénél nyomatékosan rákérdeztek: nem érzik magukat „légitámadásnak különösen kitettnek”? Mert ha igen, az érettségi máris megkezdhető, ne halogassuk...
Az idős tornatárstól tudom – nem a filmben hangzott el, csak a moziban –, hogy az alkotók Darvas Ivánt is szerették volna megszólaltatni, mivel ő is a birodalom iskolájába járt (’43-ban érettségizett.) Darvas azonban ezt a felkérést is elhárította. Sajnálom.
Utolsó találkozásunkat is a „tornahírmondónak” köszönhetem. Egy bennfentes elárulta, hogy Darvas Ivánnak már csak napjai vannak hátra, siessen, aki még látni akarja. Mármint Szolnokra, ott játszik az Amadeusban. Ha esetleg nincs jegy, ki lehet sírni, hogy az embert beengedjék állni. Szolnok már egy másik Magyarország, amely arra vár, hogy Budapest után Karácsony Gergely majd őket is feltegye a világtérképre; nem akartunk ott aludni, autó oda, autó vissza. Beengedtek állni. Megfiatalodtam. Külkereskedő szülőkkel a belgrádi szovjet (birodalmi) iskolában érettségiztem 1974-ben. Utolsó lakásunk a belvárosban, a Makedonska utca 19.-ben volt, 6 percre („hát gondolom, gyalog”) az Atelje 212 Színháztól. Miközben Budapesten akkoriban nyílt a Huszonötödik Színház, Belgrádban az operán kívül én csak kettőt ismertem (az AI szerint „6 vagy 7” volt), de az avantgárd Atelje egyedülálló volt. Bemutatták a Hairt, a Jézus Krisztus Szupersztárt is… Kamaszként hatalmas élmény volt mindkettő! Meg is lepett utána, hogy itthon az amerikai popfesztiválokról Képzelt riportokat kellett kitalálni. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy bátyám összebarátkozott Pavica nénivel, a jegypénztárossal, aki beengedte ingyen. Bármikor. Engem is. Attól kezdve bátyám heti 4-5 estét garantáltan ott töltött, én legfeljebb kettőt. Minden darab remek volt. „Pincehamlet”, Übü király, bármi. Legtöbbször bekéredzkedtünk egy páholyba az ülések mögé, de álltunk a földszinti falak mellett is, vagy leültünk a vastag szőnyeges lépcsőkre. Ha megláttunk egy üres helyet, oda. Vagy legalább a második felvonásra. De kaptam sajtójegyet is a második sor közepére.
Ezeket a kalandokat idézte fel bennem a szolnoki színházi szőnyeg, bár több évtizeddel kényelmetlenebbnek tűnt a belgrádinál. De Salieri mindenért kárpótolt. Még időben érkeztünk. Szerencsére mehettünk volna később is. A hír fék-nyúznak bizonyult, Darvas Iván pedig életerősnek. Még évekig kitért a végzet által kezdeményezett találkozó elől is. Örültem neki.
Pályakezdőként vettem részt Horn Gyula esztergomi előadásán, aki akkor az MSZMP KB külügyi osztályát vezette. Én még Belgrádból emlékeztem rá, ahol együtt jártam iskolába a lányával. Tanítónőm az ő nyelvtudását jelölte meg számomra elérendő célként. Azt később tudtam meg, hogy apja akkor a nagykövetségünk helyettes vezetője volt, állítólag nagy vitákat folytatva főnökével, Marjai Józseffel, akinek idősebb fiával néha együtt indultunk haza az órák után. (Ő nem mindig vette igénybe a nagykövetségi gyerekeket szállító Mercedest, én pedig mindig gyalog vagy busszal jártam.) Horn persze nem emlékezett rám, kétszer ha látott gyerekkoromban. Mivel előadása a két világrendszer küzdelmének pillanatnyi alakulására vonatkozott, így én is azzal kapcsolatban tettem fel kérdést: „Értem, hogy a szocializmus és a kapitalizmus között nagy különbségek vannak, és hogy nem értünk egyet a két rendszer jövőbeni fokozatos közeledését prognosztizáló konvergenciaelmélettel sem. De mi a véleménye, tényleg annyira fontosak-e a rendszerek közötti különbségek, hogy azok miatt megérné megkockáztatni egy nukleáris világháború lehetőségét is?” Horn válasza: „Ne haragudjon, nem a Külügyminisztériumban dolgozik véletlenül? Ottani fiataloktól hallok gyakran hasonló felvetéseket…”
Esztergomban egy másik előadást Hankiss Elemér tartott, aki abban az időben még társadalomkutató volt, nem tévéelnök. Ő többek között arról beszélt, hogy minden társadalmi korszaknak megvannak a tipikus személyiségei, mint a középkorban a lovag, az újkorban a becsületes kereskedő, intézetük pedig éppen a „szocialista embertípust” kutatja. Első, többéves vizsgálati időszakukat nemrég befejezték, de még nem jutottak a munka végére, ezért újabb évek finanszírozására terjesztettek elő kérelmet a döntéshozóknak. Itt tettem fel a kezem: „Ne haragudjon, de ha jól értem, a középkorban kutatások nélkül is mindenki tudta, milyennek kell lennie a lovagnak, és az újkorban is közismert volt, milyen a becsületes kereskedő. Ha ma több év vizsgálat után csak annyit tudunk mondani, hogy tovább kell kutatnunk, milyen is a szocialista ember, nem kellene-e ebből ön szerint levonni bizonyos következtetéseket?” Hankiss válasza: „Nem azért jöttem el a Pénzügyi Fiatalok Szakmai Táborába, hogy éppen önök javasolják a nekünk biztosított források megvonását.”
Kergemarha-kór
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan kor, amikor még a középvezetőknek is voltak titkárnői. Írógépeiken ők írták le azt, amit főnökeik kézzel papírra vetettek. Nem csoda, hogy ebben a sötét korban ki is tört a kergemarha-kór. Angliában. Egy magyar tulajdonú londoni pénzintézet pedig hitelt kért egy budapesti banktól, ahol a kapcsolattartó megírta a hitel-előterjesztést. Vicces ember volt, meg akarta tréfálni a titkárnőjét, belekörmölte a szövegbe, hogy a hitelt kérő cég többek között „angol marha exportjára is ki szeretné terjeszteni tevékenységét”. Humora volt, memóriája kevésbé, a titkárnő pedig nem kacagott. Így történt, hogy az előterjesztés ezzel a meglepő kitétellel került aláírásra, benyújtásra – és jóváhagyásra. Mit is szoktak beszúrni a szendergő hallgatóság előtt megtartott tudományos előadásokba? „Ha valaki most véletlenül figyelne, kérem, tegye fel a kezét, a szünetben vendégem egy kávéra...”
Újabb dakota közmondások
1. Tudod, hogy nem fogod elhinni a választ? Akkor ne tedd fel a kérdést.
2. Amit sokáig halogatnak, az előbb-utóbb borzasztóan sürgős lesz.
3. Ha ahhoz, hogy ne legyen semmi baj, az kell, hogy ne legyen semmi, már meg is találtuk a megoldást.
4. Az egyetértés látszata mutatja a legpontosabban, hogy még nem beszéltünk a kérdésről eleget.
5. Ha észreveszed, hogy társaságban azon töprengesz, hányan perelnének be becsületsértésért, ha elmondanád róluk a véleményedet, válassz másik kocsmát.
Életem harmadik legjobb pohárköszöntője (az első kettőt természetesen gyermekeim esküvői vacsoráin mondtam el)
2019-ben részt vehettem a „Közép-európai üzleti lehetőségek és kihívások” konferencián Minneapolisban. A szakmai előadásokat követően este fogadásra is sor került, amelyre meghívták a részt vevő országok helyi közösségeinek prominens képviselőit. Az, hogy ott rövid beszédre is felkérést kapunk, meglepetés volt számomra, így az előttem szólítottakat végighallgatva kellett rögtönöznöm, és felírnom magamnak a kulcsszavakat.
Utolsóként kaptam szót a horvát, cseh, szlovén és román előadó után. A helyi tiszteletbeli konzulok konferálták fel karrierdiplomata kollégáikat, többnyire teljes szakmai életrajzzal. A horvát kollegináról megjegyeztem, hogy izraeli kiküldetése alatt megtanult héberül is. Le a kalappal. A román tiszteletbeli konzul két gondolata is megmaradt bennem: „Azért nem mondtam semmit Romániáról, mert nagyon szerény vagyok”; „Románia az EU második legnagyobb területű országa”. Akkor következtem én:
Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy itt vannak velünk, és köszönöm szépen a Minnesotai Kereskedelmi Hivatalnak, hogy alkalmat adott erre a találkozóra a közép-európai országok bemutatkozása érdekében!
Bár egy kellemes estére gyűltünk össze, hadd kérjek önöktől mindenekelőtt erős koncentrációt: kérem, összpontosítsanak nagyon erősen rám – és képzeljenek el egy szőke hölgyet! Még erősebben… Sikerült? Köszönöm szépen… Akkor engedjék meg, hogy tolmácsoljam önöknek főnököm, dr. Bencsik Zita chicagói magyar főkonzul szívélyes üdvözletét, aki a holnapi magyar nemzeti ünnep, október 23-a eseményei miatt volt kénytelen távol maradni a mai rendezvényről.
Nem szerénységből nem kértem meg minneapolisi tiszteletbeli konzulunkat, Grauzer Csilla asszonyt diplomáciai életrajzom ismertetésére, hanem azért, mert ez az életrajz nagyon rövid. A délelőtti rendezvényen már bevallottam kollégáimnak, hogy én nem vagyok igazi diplomata, valójában mindig üzletember voltam, leginkább bankár – de megnyugtathatom önöket, ebből a „betegségből” már gyógyulófélben vagyok.
Ha diplomáciai állomáshelyekről nem is számolhatok be, a „globalizáció” engem sem hagyott érintetlenül: gyermekkoromban külkereskedő szüleimmel több mint tíz évig éltem Belgrádban, Jugoszlávia fővárosában, egyetemre Kijevben, a Szovjetunióban jártam, a nyolcvanas években pedig öt éven át dolgoztam Magyarország kereskedelmi kirendeltségén Algírban. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy most az USA Közép-Nyugat 11 államában, közöttük Minnesotában segíthetem elő a magyar–amerikai gazdasági kapcsolatok fejlesztését. Engedjék meg, hogy egy kicsit máris dolgozzak: ha önök befektetők, kérem, mindenképpen tegyék majd fel kérdéseiket a magyarországi befektetési környezettel kapcsolatban, és ne mulasszanak el magukhoz venni néhány általános és speciális iparági prospektust a terem hátsó részében felállított magyar asztalról. Ha pedig önök magánszemélyek, kérem, mindenképpen fontolják meg egy jövő nyári magyarországi családi turistaút lehetőségét, ahogy Rahm Emanuel most leköszönt chicagói polgármester is eltöltött egy hetet családjával Budapesten 2017 tavaszán. Vagy legyenek még innovatívabbak: szervezzenek Magyarországra egy vállalati eseményt (például igazgatósági ülést vagy jutalomutat), és döntsék el saját tapasztalataik alapján, érdemes-e visszajönniük a családdal is. Ha igen, máris mérlegelhetik valamilyen befektetés lehetőségét, hogy a továbbiakban gyakran legyen okuk újra ellátogatni hozzánk…
Hölgyeim és uraim, nem szeretnék visszaélni türelmükkel, nagyon köszönöm, hogy együtt lehetünk ma este, és nagyon jó szórakozást kívánok valamennyiüknek!
Guten Abend, sehr geehrte Damen und Herren, besten Dank, dass Sie da sind, und bitte gestatten Sie mir Ihnen einen wunderschönen Abend zu wünschen!
Bonsoir, Mesdames et Messieurs, merci beaucoup d'être venus et permettez-moi de vous souhaiter une merveilleuse soirée!
Добрый вечер, Дамы и Господа, большое спасибо за Ваше присуствие сегодня и разрешите мне пожелать Вам очень приятного вечера!
Dobro veće, Dame i Gospoda, hvala Vam puno što ste došli is dozvolite da Vam poželim veoma prijatno veće!
Spanyolnyelv-tudásom szerénységét pedig mi sem mutathatja jobban, mint hogy az önök segítségét kell kérnem abban, mit helyesebb este 6 órakor mondani: Buenas tardes vagy Buenas noches?
Nagyon köszönöm figyelmüket, és kellemes szórakozást kívánok!
Nem adnék magamnak beutazóvízumot
Gyerekkorom jelenős részét Jugoszláviában töltöttem. Ne keressék a mai térképeken. Egyetemre a Szovjetunióban jártam. Felbomlott. Orosz az érettségim, ukrán a diplomám. Furán hangzik manapság. Dolgoztam bankokban, az egész ágazatot konszolidálni kellett. Kimentem az USA-ba, megválasztották Donald Trumpot. Brüsszelben minden stabil, egy hivatalos utamon hajnalban mégis földrengésre ébredtem (vendéglátóim a rádióból megerősítették). Feljutottam az ikertornyokra. Két héttel később már nem sikerült volna. Franciaországban csatornahajóztam a Canal du Midin, Toulouse-ban felrobbant egy műtrágyagyár. Három éve visszalátogattam Belgrádba, nagyon kellemes volt. Nyolc nap múlva jött a hír az iskolájában lövöldöző gyerekről (az udvaruk mellett volt a buszmegállóm).
Mindig megtiszteltetés volt megjelennem a Szép Szóban. Sajnálom, hogy egyelőre itt sem bizonyultam szerencsemalacnak. De nemrég biztató híreket olvastam, szurkolok!
