A politikában nem az a fontos, hogy ki honnan jött, hanem az, hogy ki hová érkezett, és ott hogyan teljesít.
Érdekes, de nem fontos, hogy hogyan és miért lett a „ruszkik haza!” követelés jegyében államférfivá felnőtt Orbán Viktorból a továbbra is agresszivitásáról hírhedt új orosz birodalom egyetlen európai kiszolgálója. Az is csak érdekes, hogy hogyan lett a fideszes ünnepi összejövetelek első soraiban tapsoló Magyar Péterből a NER legkeményebb kritikusa.
Ezek max. életrajzírókat és olvasókat érdeklő magánügyek. A politikusként nyújtott teljesítmény más lapra tartozik, mert annak egy egész ország a nyertese vagy elszenvedője.
Orbán Viktor jókat pálinkázott és hajókázott Horvátországban. Nem fárasztotta magát a Tisza Párt állítólagos önkényuralma elleni hadakozással sem. Jónéhány korábbi hibás helyzetértékelésével ellentétben most talán jól mérte fel, hogy a Fidesznek és saját politikai karrierjének befellegzett. Az ambícióit lehűteni képtelen Lázár János kivételével máris csaknem a teljes élgárda eliszkolt a süllyedő hajóról. Mentőcsónakjaikban Horvátország, Itália, Dubaj, a kínai partok felé eveznek. Orbán maradék aktivitásából arra azért még tellett, hogy kimondja a verdiktet utódjára: kinyírni!
Ez valószínűleg nem fog menni, de a Magyar Péter lejáratását célzó hadjárathoz láthatóan elegendő pénz, paripa, fegyver áll rendelkezésre. Az új miniszterelnök pedig a maga túlmozgásos karakterével mintha még segítené is ellenfeleit. Így aztán rájár a rúd, és ebben nem is lesz változás, mivel a Tisza Pártnak, ha ragaszkodik saját, két éven át lobogtatott elveihez, nincs oka és lehetősége korlátozni az ellenzéki média működését.
A lejárató kampány dübörög. Most éppen Unger Annának az NVVH élére történt kinevezése ürügyén. Mely kampányról egy dolgot lehet biztosan tudni: az ungerezés csak ürügy, a cél magának az elszámoltatásnak a megakadályozása.
A jelenségnek jó oldala is van. Ekkora össztűz alatt Magyar Péter még ha szeretne, akkor sem válhatna Orbán másolatává, már ami a tényleges önkényuralmi ingereket és a lopkovici manővereket illeti – jóllehet ilyen típusú vádak is záporoznak rá és kormányára.
Mint legutóbb a Hadházy Ákos és a fideszes média által Radnai Márkra zúdított támadás az augusztus 20-i ünnepség előkészítését és pénzügyeit illetően. A Belügyminisztérium, az előző kormány gyakorlatától nagyon eltérően, azonnal vizsgálatot indított az ügyben. Hogy annak az eredménye mi lesz, az még nem tudható, de ez az incidens is ékesen-keservesen bizonyítja, hogy a kormányváltás a politikai közélet lenyugvása helyett egyelőre annak féktelenné válását hozta.
Az ellenzéki médiahadjárat vezérszónoka, Havasi Bertalan – Rogán Antaltól eltérően – nem a háttérből mozgatja az eseményeket, hanem vállalja a nyilvánosság előtti vádaskodással járó kockázatokat. Ami azért bátorságra vall, mert ha nagyokat mondás közben nagyokat téved, azzal saját politikai jövőjét is kockára teszi.
Olyasféle kijelentései, hogy az új kormányfő „alkalmatlan”, „tájékozatlan”, a szimpla vagdalkozás kategóriájába tartoznak. Legyen szó európai pénzekről, energiaválságról, költségvetésről vagy elszámoltatásról, ennek ellenkezője már eddig is köztudatosodott.
Egy dologban azonban igaza van: Magyar Péter időről időre maga is vállalhatatlan kifejezésekkel illeti ellenfeleit.
Sommásan „szerencsétlen tolvaj bandának” nevezni a Fideszt például hamis általánosítás, amivel az ellenfél alá ad lovat. Aminthogy türelmetlenségével is. Azon értetlenkedni, hogy egy hét elteltével „még mindig” nem kapott meghívást a közmédiától, mulatságos. Majd kap. Ha pedig elődjéhez hasonlóan minden héten a Kossuth rádióban kívánná osztani az észt, azzal csak magának és pártjának ártana.
A kormányfő zabolátlan kommunikációját már nem csak az ellenzéki oldalról minősítik. A rendszerváltás elkötelezett hívei is sorra megszólalnak. Tarjányi Péter a paksi válsághelyzet nyilvánosság előtti kezelésével kapcsolatban jegyezte meg nagyon visszafogottan, de nem félreérthetően, hogy „kevesebb kommunikáció és több csend is elég lett volna”. Török Gábor ennél sokkal keményebben és nem éppen megfontoltan minősítette az eddigi Tisza-kormányzást „műsorgyárnak”.
Semmi nem dőlt el. Az sem igaz, amit fideszes influenszerek sugalmaznak, hogy az elszámoltatás megszervezésével, az illetékes hivatal felállításával kapcsolatos hibák a Tisza Párt bukásához vezetnek. Ami a hivatal vezetőjének megválasztása körül történt, mármint a tiszás képviselők szétszavazása, magyarázható a párton belüli demokrácia megnyilvánulásaként is. Ruff Bálint emlékezetes kijelentése azonban, miszerint az a különbség fideszesek és tiszások között, hogy utóbbiak bocsánatot kértek, amikor hibáztak, sosem volt időszerűbb.
A közbeszéd féktelennek látszó durvulása, melyben minden közreműködő vétkes, mindenképpen akadálya az új kormány eredményes működésének.
Ahhoz, hogy a rendszerváltás megfogható és letagadhatatlan legyen, higgadtabb, átgondoltabb kommunikáció szükséges mind a miniszterelnök, mind a párt kommunikációjának tervezői részéről.
Korai lenne azt állítani, hogy stílusváltás nélkül rendszerváltás sincs, de az már kimondható, hogy a társadalom megosztottságának felszámolása vagy akár enyhítése ebben a paprikás légkörben nem fog menni.
A szerző újságíró.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.