Látom a törekvést egy megújult nemzeti közoktatási rendszer felállítására, de azt is látom, hogy a források azonnali rendelkezésre állásának hiánya és a berögzült szokások miatt a döntéshozók megint egy olyan irányba fognak elmozdulni, amely bár több gyermeknek fog magasabb szintű oktatást nyújtani, mint az előző rendszer, viszont a közoktatás esélyegyenlőséget megteremtő szerepétől meglehetősen távol lesz.
Véleményem szerint csak akkor tudunk valódi, az ország minden régiójában sikeres, a nemzeti értékeket és kultúrát továbbörökítő, a jövőt felvirágoztató közoktatást megvalósítani, ha az alábbi lépéseket haladéktalanul megvalósítjuk, és az államháztartás többi részével együttműködve átértékeljük az újraelosztás rendszerét.
A vezetők személye
A magyar közoktatási intézményekben egyszemélyes vezetői felelősségvállaló modell van érvényben, ami véleményem szerint elavult és felelőtlen fenntartói gondolkodásmódot tükröz.
Az érvényben lévő oktatási, az intézmény fenntartására és pénzügyi gazdálkodására vonatkozó és a kapcsolódó különleges eseteket taglaló jogszabályok ismerete nem várható el egyetlen embertől. Ezt a fajta felelősségvállalást át kell tenni egy jogász végzettségű társvezető asztalára.
A gazdálkodással kapcsolatos pénzügyi, adózási, bérszámfejtési és egyéb ismereteket egy tapasztalt gazdasági társvezető venné át. Nem tankerületi központozott módon, hanem intézményenként megbízott vezetőkkel.
Kerüljön olyan kolléga a HR-társvezetői pozícióba, aki ismeri a munkatársait, akiben ők megbíznak, és aki szakmailag is bizonyította rátermettségét. (Kinevelt mondjuk 300 gyereket, akik adófizetők lettek, nem lettek bűnözők, és a többi; a mérési feltételeket megfelelően ki kell dolgozni, úgy, hogy ne legyenek a valóságtól elrugaszkodott feltételezéseken alapulók, mint ahogy az a bürokrácia világában lenni szokott.)
Vita van arról, hogy az elmúlt 16 év romboló munkáját kiszolgáló jelenlegi intézményvezetőket hogyan kellene kezelni, hogy ne rontsák tovább a magyarországi oktatás légkörét.
Van, aki szerint a kollégákat kell megkérdezni, van, aki szerint döntsön a fenntartó. A fent vázolt vezetői szerkezet felállítása el tudja rendezni a váltáskor esetleg hiányzó kompetenciák kérdését is. A társvezetők 33-33-33 százalékos vétójoggal bírnának, a fenntartó (önkormányzat, egyház, magán) lenne a végső igazságosztójuk, és objektív mérhető mutatók alapján a számonkérőjük.
Az ilyen vezetői berendezkedés legpozitívabb hozadékainak egyike az, hogy csak folyamatos együttműködéssel lehet előrelépni, mert csak az együtt, megértve és elfogadva hozott döntések biztosítják a jó kollégák beáramlását az iskolába, valamint az eszközök és az épület megújulását. A beosztott pedagógus kollégák pedig, akik látják, hogy a döntések emberséges és neutrális kommunikációval, az ő megkérdezésükkel is születnek, nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban fognak dolgozni.
A fenntartóknak ugyanakkor az iskolával együttműködésben ki kell dolgozniuk azt a kötelező minimumszintet, amit az iskolának egy tanév alatt el kell érnie (olvasásértés, gyermekek érzelmi fejlődése, felvettek aránya, racionális költséghatékonyság stb.)
Önálló költségvetés
A döntéshozási útvesztőket le kell egyszerűsíteni. Az iskolának egy éves költségvetési keretet kell biztosítani, hogy a körülményekhez mérten szabadon hozhassanak döntéseket az őket és a tanulókat érintő oktatási-nevelési kérdésekben.
Pedagógusok terheinek átalakítása, juttatások
A magyar pedagógus, ne kerteljünk, szegény. Jelentős részük egyik napról a másikra él. A magyar pedagógus nyomásteher alatt van mind az adminisztrációt, mind a fölösleges tananyagot, mind a megélhetés nehézségeit tekintve. A magyar pedagógusnak nincs ideje a tanulásra. Ezért tudta az elmúlt rendszer sakkban tartani őket, ezáltal megengedve azt, hogy évente több tízezer, az országot elhagyni kívánó felnőttet “termeljenek”.
Valamilyen módon nagyobb anyagi és időbeli szabadságot kell kapniuk.
A pedagógusok nem kapnak cafeteriát. Kezdetnek elégséges lehet az éves 570 ezer forintos szépkártya-juttatás. Nem EU-s átlag, de a jelenlegi költségvetés stabilizálása a hosszútávú sikerek biztosítása érdekében kiemelt jelentőségű.
Miután az oktatás egy kreatív-reproduktív munka, ezért szükséges időt biztosítani a feltöltődésre, ami a jelenlegi értelmetlen adminisztrációs és tananyagbeli terhek mellett lehetetlen. Azonnal vissza kell tehát állítani a 20 órás munkahetet, nem téve különbséget napközis-délelőttös tanító-tanár-óvónő között, 45 perces óraintervallumokkal számolva mindenkinek. A tanterv átalakításáig kapjanak szabadságot a tananyag kiválasztásában: a jelenlegi használt tankönyvek nagy része kukába való. Ha már nem lehet változtatni rajtuk, legalább húzni lehessen belőlük.
Mit oldana meg a fenti modell?
A vezetői szerkezet megváltoztatása lehetővé tenné a felelősség megfelelőképpen történő megosztását, javítva az iskola társadalmi beágyazottságát.
A tanári-tanítói modell megváltoztatása kiegyensúlyozott, motivált kollégákat hozna nekünk, akik hajlandóak lennének önképzésre, friss és befogadó hozzáállásra. Lehetőséget adna arra is, hogy minőségi és szerződés szerinti munkatartalmakat követelhessünk meg tőlük, amelyek alól nem lehet - illetve csak következményekkel lehet - kibújni.
Ha a kollégák az anyagi és időbeli szabadságot megkapják, meg kell érteniük, hogy minőségi munkát kell nyújtaniuk cserébe.
És ehhez olyan munkaminőség-mérési rendszert kell kidolgozni, amely pontosan és részrehajlásmentesen tudja mérni a kolléga munkájának minőségét. Szükség van a diákok megkérdezésére, de szükség lesz független szempontok bevonására is, amelyek a gyermekek tantárgyi tudását, kreativitását és érzelmi fejlődését mérik. Hiszen a pedagógusnak az a munkája, hogy a rábízott gyermekből megbízható, a nemzetét és szakmáját precízen ismerő, kiegyensúlyozott felnőttet neveljen.
Bár az államháztartás kiadási oldalára nézve kecsegtető a spórolásra hivatkozni, de nem engedhetjük meg azt a csábító luxust, hogy a social médiára és a multinacionális vállalatok lobbijaira bízzuk a gyermekek nevelését. Hiszen ha nem reformálunk, nem tesszük hitelessé, pozitívvá, szakmailag minimum jóvá a közoktatásunkat, a nemzeti kultúra alapvetéseit bár szajkózhatjuk üres lózungként, de nem lesz hiteles példa a tanulók előtt, nem tudnak piacképes tudást szerezni felnőttkorukra. Valóban olcsó megoldás, de az országszervezés, a nemzeti jövő alternatívájának megszervezésekor a lehető legrosszabb irány.
Nagyon sok kollégára lesz szükség, és nem hivatkozhatunk munkaerőhiányra. A szakmát elhagyó diplomásokat vissza kell hívni, a kiégett kollégákat egy évre elküldeni minimálbéres szabadságra és terápiára.
Az iskolákban a tantárgyi órák számát azonnal át kell alakítani, hogy általános iskolában legfeljebb 8. osztályra érje el a gyermekek napi tanítási óráinak száma a 6-ot (azt is heti max. 2 alkalommal), és az azokat tanító emberek jogosultságait egy vagy két évre rugalmasabbá tenni, hogy az esetleges diplomahiányt át lehessen hidalni.
Legyenek az iskolában délutáni foglalkozások, hogy a gyerekek bent maradhassanak a rendszer jótékony nevelő karjai között.
A szülők így megnyugodhatnak, hogy a gyermek jó kezekben van, nem telefonozik, nem függ olyan influenszereken, akik fölösleges fogyasztásra, esetleg ön- és társbántalmazó magatartásra késztetik.
Az országnak vissza kell állítani a segítő szakmák becsületét, a segítő szolgáltatók szakembergárdáinak a létszámát pedig meg kell emelni. Ha csak saját, empirikusan szerzett ismereteimre hagyatkozom, megkockáztatom, hogy a jelenleg segítő foglalkozást folytatók (szociális munkások, mentális egészségsegítők, egészségügyi foglalkoztatottak, tanító-nevelő munkát végzők) számát minimum a duplájára kellene növelni.
És hogy miből tegyük mindezt meg? Arra is mielőbb konkrét terveket kell kidolgozni.
A szerző pedagógus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.