Európa biztonságát évtizedeken át az Egyesült Államok szavatolta és finanszírozta. Az amerikai katonai jelenlét, a nukleáris elrettentő erő, a hírszerzési kapacitás és logisztikai háttér lehetővé tette, hogy az európai országok alig költsenek a hadsereg fejlesztésére, így több pénz jutott jóléti intézkedések megvalósítására.
Ez a korszak Donald Trump második elnökségével véget ért. Az amerikai elnök nem partnernek, hanem ellenfélnek tekinti az Uniót. Bár az Egyesült Államok NATO-ból való kilépése és az amerikai hadsereg teljes kivonása Európából továbbra sem valószínű, ám a kontinens többé nem építheti saját biztonságát arra a feltételezésre, hogy válság esetén vakon megbízhat Washingtonban. Trumpnak amúgy is más prioritásai vannak, stratégiai figyelme jelentős részben Kína és az indiai–csendes-óceáni térség felé irányul, s az amerikai hadsereg erőforrásait most jócskán leköti az iráni válság.
Az európai fegyverkezés ezért biztonsági kényszer. A NATO 2025-ben elfogadott hágai vállalása szerint a szövetségeseknek 2035-ig GDP-jük öt százalékát kell védelmi és biztonsági kiadásokra fordítaniuk, ebből 3,5 százalékot szűken vett katonai célokra. Az európai NATO-tagok és Kanada már 2025-ben közel húsz százalékkal növelték reálértéken katonai kiadásaikat. Németország azt tervezi, hogy 2029-re a GDP 3,5 százalékát fordítja közvetlen védelemre, ami évi több mint 150 milliárd eurós kiadást jelenthet.
Lengyelország már korábban felismerte, az orosz fenyegetés mellett a korábbi katonai modell nem tartható fenn. Varsó hatalmas ütemben vásárol harckocsikat, tüzérségi rendszereket, repülőgépeket és légvédelmi eszközöket, miközben bővíti haderejét. A balti államok hasonló következtetésre jutottak. Számukra az ukrajnai háború annak bizonyítéka, hogy Oroszország állandó fenyegetést jelent uniós szomszédaira, így Európában ismét elképzelhető hagyományos, nagy intenzitású államközi háború.
Brüsszel is másként viszonyul már a védelmi kérdésekhez. A SAFE-program 150 milliárd eurónyi hitelt biztosít a tagállamok számára, a Readiness 2030 program pedig összesen több mint 800 milliárd eurónyi védelmi beruházást valósít meg. Közös légvédelemre, drónvédelemre, rakétarendszerekre, katonai mobilitásra, megfelelő lőszerkészletekre, továbbá olyan európai hadiiparra van szükség, amely háborús veszélyhelyzetben képes gyorsan növelni termelést.
Itt kezdődik Európa valódi problémája. Pénzt viszonylag gyorsan találhatnak. Közös hadsereget, egységes fegyverrendszereket és közös stratégiai gondolkodást jóval nehezebb teremteni.
Ennek legjobb példája Franciaország és Németország. Ha az Európai Unión belül valaha létrejön katonai értelemben is komolyan vehető közös védelem, annak Párizs és Berlin együttműködése lesz a központja. Franciaország nukleáris hatalom, jelentős hadiiparral, katonai tapasztalatokkal és hagyományosan önálló stratégiai gondolkodással rendelkezik. Németország Európa legnagyobb gazdasága, amely most olyan katonai költekezésbe kezd, amely néhány éven belül alapvetően átrendezheti az európai erőviszonyokat.
Csakhogy a két ország között éppen a legfontosabb ügyekben vannak viták. Összeomlott a közös francia–német–spanyol harci repülőgépprogram, az FCAS, miután a francia Dassault és az Airbus nem tudott megegyezni a munkamegosztásról és a technológiai irányításról. A közös európai harckocsiprogram, az MGCS is hosszú ideje nehézkesen halad. Viták vannak az európai rakétavédelemről, az űreszközökről, a hadiipari beszerzések nemzeti arányairól és arról is, mennyire támaszkodjon Európa amerikai technológiára.
Ettől függetlenül Párizs és Berlin az elmúlt hónapokban tett néhány fontos lépést. Már működik a francia–német nukleáris irányítócsoport, német katonák részt vehetnek francia nukleáris gyakorlatokon, és megkezdődött az egyeztetés arról, miként kapcsolható össze a francia atomelrettentés a hagyományos fegyverekkel, rakétavédelemmel és nagy hatótávolságú csapásmérő képességekkel. Ez történelmi változás ahhoz képest, hogy Franciaország nukleáris erejét évtizedeken át szigorúan nemzeti ügyként kezelte.
Mindez azonban még messze van a közös európai védelemtől.
Az EU-nak nem feltétlenül közös európai hadseregre van szüksége. Sokkal sürgetőbb, hogy a tagállamok ugyanazokat a fenyegetéseket lássák, kompatibilis fegyvereket vásároljanak, összehangolják hadiiparukat, biztosítsák a kontinens gyors katonai átjárhatóságát, és előre tisztázzák, ki milyen erőt tud rendelkezésre bocsátani válság idején.
Ehhez pedig Franciaországnak és Németországnak el kell döntenie, mi fontosabb: saját hadiipari vállalatainak részesedése egy-egy programból vagy az, hogy Európa rendelkezzen működőképes közös fegyverrendszerekkel.
A kontinens most kezdi kifizetni az elmúlt három évtized katonai megtakarításainak számláját. A költség óriási lesz. Ennél csak az kerülhet többe, ha Európa százmilliárdokat költ fegyverekre, de közben továbbra sem képes eldönteni, hogyan akarja megvédeni önmagát.