A független médiánál nincs olcsóbb és hatékonyabb közérdekvédelmi eszköz: lehet mindenféle alternatív, intézményi és intézményen kívüli megoldással próbálkozni, de az újkori történelem (minden sikeres ország történelme, paradox módon még Kínáé is) arra tanít, hogy a korrupcióval, a nepotizmussal, a hatalmi visszaélések megelőzésével, illetve leleplezésével kapcsolatos munkát senki sem végzi el olyan magas eredményességgel, mint a sajtó.
A „független” szó a fenti kontextusban, szigorúan a közérdek szempontjából nem azt jelenti, hogy nincs benne semmilyen politikai/gazdasági érdek, hanem azt, hogy nem jelent számára sem fogalmi lehetetlenséget, sem egzisztenciális kockázatot a hatalom bírálata.
Ezért is számít megbocsáthatatlan bűnnek a közönséggel, a nyilvánossággal meg általában a nemzettel szemben mindaz, amit Orbánék a közmédia és a pártsajtó egyre jobban dokumentált lábhoz szoktatásával műveltek: nemcsak a tájékozódás szabadságát korlátozták vele, hanem az ország önkorrekciós és alkalmazkodási képességét is. Amivel nem pusztán a saját bukásuknak ágyaztak meg (működő immunrendszer nélkül a hosszú távú túlélés esélyei a társadalmi rendszerek szintjén is csökkennek), hanem az ország sikertelenségének és regionális leszakadásának is.
Amit most látunk, általában a közszolgálati média és konkrétan a híradók háza táján, az egy másfél évtizeden át tudatosan torzított és súlyosan hibásnak bizonyult állami médiapolitika második látványos korrekciós kísérlete (az első a júliusi lekapcsolás volt).
Egy töredéknapnyi adásból semmilyen következtetést nem lehet levonni, nem is szeretnénk, csak a tényeket rögzítjük: hogy van szándék a korrekcióra és hogy nem lesz könnyű.
Itt van egyfelől minden rendszerváltás visszatérő dilemmája: olyan szakemberekre lenne szükség, akik nagyon jól értenek ahhoz, amit csinálnak, de az előző rendszerben nem csináltak semmit. Nem felmentésül írjuk ezt le – még el sem indult az új adás, de máris voltak vállalhatatlan, részben visszavont személyi döntések –, csak a problémát szeretnénk jelezni: nincs tele az ország a közszolgálathoz jól értő, gyakorlott, de az Orbán-rezsimben semmilyen módon nem kompromittálódott újságíróval. (De páran azért vannak, és remek hír, hogy közülük néhányan már oda- vagy visszataláltak.)
Másfelől meg nem igazán tudjuk, hogy milyen a jó közszolgálati média. 2010 óta nem volt részünk benne – előtte is csak töredékesen –, és azóta nagyon sokat változott a hírfogyasztás. Nincs olyan dobozos megoldás, amit egyszerűen csak le kell venni a polcról: nem egyszerűen csak jól kellene csinálni, mint mondjuk a dánok vagy a svédek, hanem közben arra a társadalmi közegre is reagálni kellene, amelyik tartósan elfogadta a pártpropagandát köztájékoztatásnak.
Ma az első próbálkozások alapján annyit mondhatunk: nem tudjuk, hogy milyen lesz az új közszolgálati hírszolgáltatás – valószínűleg azok sem tudják még, akik csinálják, ráadásul (jogilag mindenképpen ez a helyzet) egyelőre ideiglenes vezetők ideiglenes státuszú bizalmi emberei készítenek ideiglenes műsorokat. Talán az látszik valamennyire, hogy milyen nem lesz, de lehetséges, hogy ezt is inkább csak a remény mondatja velünk.
Remélhetően nem fognak állandóan kamerákkal meg mikrofonokkal a miniszterelnök után loholni – az első napon nem tették. Nem fogják összetéveszteni a híradást a protokollal – a köztársasági elnök beszédéről például simán elkapcsoltak. Nem lesz ott a címadásban és a hírszerkesztésben az állandóan kilógó rogáni lóláb, vagyis a hatalmi központ mindenkori elvárásaihoz, politikai napirendjéhez és szóhasználatához igazított hírszerkesztés, címadás és fogalmazásmód.
Nem lesz bírálhatatlan sem a kormány, sem a kormánypárt. Nem lesznek témák, amelyekről tilos beszélni. Nem lesznek feketelisták. (Ez az egyik legkeményebb dió rendszerváltáskor: mi legyen például az előző hatalmat aggályok nélkül kiszolgáló, de mondjuk attól még érvényes teljesítménnyel rendelkező közszereplőkkel?) Nem lesznek gyűlöletpercek, és nem lesz központilag ide-oda fókuszált gyűlölet sem.
A legfontosabb: híreket fognak mondani – ahelyett, amit a politikusok hallani szeretnének, arról fognak szólni a hírek, ami az országban/világban történik. Mindannyiunk érdeke, hogy így legyen – azoké is, akiknek a közszolgálatba vetett bizalmát nagyon nehéz vagy lehetetlen már visszaszerezni.