Azt álmodtam, hogy két színész voltam, és vitatkoztam egymással. Én voltam Molnár Áron, és én voltam Verebes István is.
Nem nehéz ugyanis egyetértenem Molnár Áronnal abban, hogy vége kell legyen annak a világnak, amelyben a rendező – vagy az igazgató, a tanár, a főorvos, a főszerkesztő, a főnök – tehetsége, tekintélye vagy pozíciója felmentést adhat, ha megalázza azokat, akik ki vannak neki szolgáltatva. Annak a világnak is vége kell legyen, amelyben az áldozattól várják el, hogy alkalmazkodjon, hallgasson, legyen tekintettel az intézmény jó hírére, a készülő előadásra, a nagy művész életművére – vagy egyszerűen arra, hogy mindig is így ment.
Csakhogy Verebes István írását olvasva sem sikerült megtalálnom azt a mondatot, amelyben a zaklatók oldalára állt volna. Molnár Áron viszont ezt állítja róla.
És innentől kezd igazán érdekes lenni a vita – ami túlmutat a színház falain. Mert két különböző dolog csúszik egymásra. Az egyik az, hogy elfogadható-e a hatalommal való visszaélés. Szerintem nem. Verebes szerint sem. A másik az, hogy hogyan beszélhetünk arról, aki másképpen ítéli meg egy konkrét ember felelősségét, szívből jövő vagy színlelt megbánását, a visszatérésének lehetőségét vagy akár csak a róla folytatott vita hangnemét.
Molnár válasza erre lényegében az: aki relativizálja az abúzust, az az elkövetők mellé áll.
Ez erkölcsileg nagyon világos mondat. És éppen ezért veszélyes.
Mert előbb azt kellene eldöntenünk, mi számít relativizálásnak. Az, ha valaki szerint Eszenyi Enikőnek vagy Gothár Péternek soha többé nem volna szabad rendeznie? Vagy az, ha valaki szerint egy bizonyos idő után mégis rendezhetnének? Az is relativizálás, ha valaki különbséget tesz az elkövető és aközött, aki nem ugyanúgy ítéli meg az elkövetőt, mint mi? És ha igen, akkor hol ér véget ez a sor?
Én például azt gondolom: aki tartósan és súlyosan visszaélt azzal a hatalommal, amellyel más emberek fölött bírt, ne kapja vissza automatikusan ugyanazt a hatalmat. A rendezői szék nem emberi jog. Ahogyan az igazgatói iroda, a tanszékvezetői poszt vagy a főszerkesztői szék sem az.
De azt is gondolom: ha egy közösség, amelynek az illetővel együtt kell dolgoznia, a történtek ismeretében, szabadon, félelem és egzisztenciális kényszer nélkül mégis bizalmat szavaz neki, akkor folytathassa a munkát. Nem azért, mert ami történt, meg nem történtté válik. Hanem azért, mert nem hiszek az életfogytig tartó társadalmi ítéletben.
Ez persze csak akkor jelent valamit, ha a közösség valóban szabadon dönthet. Ha egy fiatal színésznek attól kell tartania, hogy jövőre nem kap szerződést, ha nemet mond a meghívott rendezőre, akkor a hallgatása nem bizalom. Ha az igazgató eldönti, kit hív, a társulat pedig tudomásul veszi, az nem közösségi megbocsátás. Az egyszerűen hierarchia.
Talán éppen itt van igaza leginkább Molnár Áronnak: ennek a világnak valóban véget kell érnie.
De ha már új világot építünk, érdemes vigyázni arra, nehogy a régi világ egyik rossz tulajdonságát átvigyük bele: azt, hogy valaki megmondhatja, kinek szabad megszólalnia, és mit beszélhet.
Molnár Verebesnek címzett válaszában ugyanis már nem csak azt közli, hogy a másik téved. Erkölcsi helyet jelöl ki számára: az elkövetők oldalán. Aki pedig odakerült, annak a véleményét többé nem kell mérlegelni. Nem vitapartner, hanem vádlott.
Ismerjük ezt a gondolkodásmódot máshonnan is.
Amikor 2019-ben kirobbant a Gothár-ügy, Kocsis Máté már „Gothár-féle zaklatószínházakról” beszélt. Egy ember tetteiből egy intézmény, majd egy egész színházi közeg morális minősítése lett. Nem állítom, hogy Molnár Áron ugyanazt mondja, mint Kocsis Máté.
Az egyikük az áldozatok mellett akar kiállni, a másik politikai célokra használta fel a botrányt. A szándék nem azonos.
A logikai művelet azonban kísértetiesen hasonló.
Van egy elkövető. Aztán vannak, akik körülötte állnak. Aztán vannak, akik nem ítélik meg őket elég szigorúan vagy épp relativizálnak. Egy idő után pedig már nem az egyéni cselekedeteket vizsgáljuk, hanem oldalakat: ki van velünk és ki van velük.
Innen már csak egy lépés a kollektív bűnösség.
Pedig éppen a hatalommal való visszaélések történetéből kellene megtanulnunk az egyéni felelősség fontosságát. Nem „a színház” zaklat. Nem „egy generáció” bántalmaz. Nem a hatvan-, a hetven- vagy a harmincévesek követnek el abúzust. Emberek teszik. Az intézmények pedig vagy megakadályozzák, vagy lehetővé teszik, eltűrik, eltussolják, kivizsgálják és szankcionálják ezeket a tetteket.
Ezért kevés azt mondani, hogy vége ennek a világnak. Azt is meg kell mondani, mi legyen helyette.
Olyan világ, amelyben a hatalomnak vannak korlátai. Amelyben a kiszolgáltatott ember mondhat nemet. Amelyben a panasz nem karrier-öngyilkosság. Amelyben egy intézmény attól nem válik „zaklatószínházzá”, hogy kiderül benne egy visszaélés – éppen abból derül ki az intézmény minősége, hogy mit tesz, amikor kiderül.
És olyan világ is, amelyben különbséget tudunk tenni bűn, felelősség, tévedés, megbocsátás és vélemény között.
Mert Verebes István tévedhet. Máté Gábor is tévedhet. Molnár Áron is. Én is.
Ehhez azonban beszélni kell egymással, akár túllépve a saját indulatainkon is.
Ha viszont minden vita végén úgy döntünk, hogy aki nem jutott ugyanarra a következtetésre, amire mi, az csakis a rosszak oldalán állhat, akkor vége lesz ugyan egy világnak – de nem biztos, hogy jobb kezdődik helyette.