Az új kormányoknak adott száznapos türelmi idő régi demokratikus politikai hagyomány, állítólag még Franklin Rooseveltig, vagyis a múlt század harmincas éveiig nyúlik vissza. Van is benne ráció: idő kell, míg az új emberek felveszik a szálakat (rendszerváltás idején ahhoz is, mint látjuk, hogy egyáltalán előtalálódjanak az új emberek), meg szükség van pár ügyre, amikor kiderül, hogy milyen a hatalomba frissen megérkezettek problémamegoldó képessége.
Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy nemcsak a kormánynak, hanem az ellenzéknek is jár(na) a türelem. Ki gondolta volna például akár csak fél évvel ezelőtt, hogy a hatalomból kiszoruló Orbán-csapat szétszórtabb és inkompetensebb lesz, mint 2010 nyarán az MSZP? Márpedig ez a helyzet: bár az világos, hogy kinél van odaát a kasszakulcs, az már egyáltalán nem egyértelmű, hogy ki vezeti jelenleg a Fideszt – illetve egyáltalán, hogy vezeti-e valaki –, és hogy hová tart a párt, van-e bármilyen jövőképe azon kívül, hogy reménykedik valamiféle összeomlásban, amelynek hatására majd újra megszeretik őt mindazok, akik (amúgy a lopáson túl éppen a 2022 óta tartó elnyújtott gazdasági agónia miatt) kiszerettek belőle.
Ha mérlegre tesszük az elmúlt 100 nap ellenzéki produktumát, leginkább a teljesítményhiány meg a fejetlenség látszik.
Az előtelepített aknák, amelyek miatt sokan kilátástalannak hitték a tényleges hatalomváltást, sorra besülnek: Sulyok Tamásnak hamar elment a kedve attól, hogy egyszemélyes hadseregként védelmezze a bukott rezsimet, és a már kizárólag Fidesz-kinevezettekből álló AB is simán bedobta a törölközőt, és hozzájárult mindenhez, beleértve a saját fidesztelenítését is – ez sem feltétlenül volt benne a pakliban (elnézést kérünk mindazoktól, akiket bánt, hogy a volt köztársasági elnököt vagy mondjuk Polt Pétert, Hende Csabát stb. a jelenlegi ellenzékhez soroljuk, de attól tartunk, ez a definíció sokkal közelebb jár a valósághoz, mintha független közéleti szereplőkként írnánk le őket). A frakcióvezetői poszton és magában a Fidesz-frakcióban máris cserélni kellett, pedig a meccs még el sem kezdődött, valójában csak a bemelegítés zajlik – hívhatjuk egykapuzásnak is, a lényegen nem változtat: a másik térfélre még nem jutott át a labda, a túloldali hibákat nincs ki gólra váltsa.
Ügyek közben azért lennének, de csak azt teszik ország-világ előtt nyilvánvalóvá, hogy a Fidesznek nincsenek ütőképes szakpolitikusai – ezek szerint kormányon sem voltak, de ott a pozíció meg a hatalom sokáig elfedte a képességhiányt.
Ki ért náluk például az energiához? (A kampányban Fidesz-színekben rengeteget szereplő, valahogyan mindig az orosz nukleáris és fosszilis energia mellett érvelő Tóth Máté eleve nem energetikus, hanem jogász, és nemrég a Mi Hazánkhoz igazolt, ami majdnem olyan erős figyelmeztető jel, mint Szijjártó és Gulyás lelépése.) A vízügyhöz? A klímaváltozáshoz? Az aszályhoz? Ha vannak potens szakembereik ezen a területen, hol rejtegetik őket 100 napja? Ha pedig nincsenek… tényleg úgy kormányozták 16 éven át az országot, hogy közben ezekhez a stratégiai fontosságú területekhez nem konyított közülük senki?
Amennyiben a második megfejtés a helyes, az persze sok mindent megmagyaráz, ugyanakkor egy lehetséges építkezési irányt is kijelöl: össze lehetne rakni például egy olyan szakpolitikai csapatot, amelyben nem Orbán Viktor bizalma pótolja a valódi, esetleg diplomákkal és/vagy munkatapasztalattal is igazolt szakértelmet. A forinttal együtt elinflálódott hitelességüknek biztosan jó lenne: váltópárttá nem hízna vissza tőle a Fidesz, de tudásra egy kispártnak is szüksége lehet, és még mindig sokkal hasznosabb néhány dologhoz jól érteni, mint egyáltalán nem érteni semmihez.
Jó néhány politikai formáció eltűnt a magyar palettáról az elmúlt évtizedekben, és ha ezeknek az összeomlásoknak van közös tanulsága, az valami olyasmi, hogy nem volt rájuk szükség: nem tudtak semmi olyasmit, ami máshol ne lett volna meg használhatóbb formában.
Pillanatnyilag a Fidesz is azt sugározza magáról, hogy egyáltalán nem pótolhatatlan: még az amúgy meglehetősen dicstelen „Putyin magyarországi kiszolgálói” szerepkörre is van náluk agilisebb vállalkozó – nem is beszélve az igazán komoly dolgokról, például a kormányzásról.