Sajtótájékoztatóra mentünk egy Szegedhez közeli településre, valamikor az év elején, talán január végét írtuk. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter érkezett a helyi üzembe, ahol jelentős fejlesztések elvégzését készült bejelenteni a cégvezetés, amihez közel 600 millió forintos támogatást adott a kormány. Nem szeretném lebecsülni az összeget, de azokkal az újságírókkal és operatőrökkel, akikkel együtt utaztam az eseményre, arról beszélgettünk: nehezen érthető, ha egy ilyen szintű eseményre a szakminiszter ellátogat.
Találgattunk. Újból leírom, január volt. Az országgyűlési választások kimenetelét csak a „táltosok” látták, vagy akik annak hitték magukat. Talán még ők sem. Az akkor zajló közéleti jelenségek mozaikjait igyekeztük összerakni. A miniszter látogatásáról úgy vélekedtünk ott, a kocsiban, hogy talán bajban lehet a Fidesz, ha már ilyen, valójában országos szempontból nem különösebben fontos eseményre is elküldik Szijjártó Pétert. A megfogalmazásból kiolvasható, hogy nem láttunk tisztán, és ez nem is változott az út hátralévő részében sem. Közben megérkeztünk az üzemhez.
A portán szigorú, ugyanakkor udvarias ellenőrzésen estünk át, regisztrációinkat rendben lévőnek találták, így nem volt akadálya, hogy felmehessünk a központi irodaépület első emeletén található terembe, amit a sajtótájékoztató helyszínének jelöltek ki. Több sorban meglehetősen sok szék sorakozott, válogathattam, hova ülök le. Éppen elhelyezkedtem, amikor a terem ajtajában egyszerre rengeteg ember jelent meg. Egy idősebb férfi, kezében egy listával, egyenként engedte be a terembe a várakozókat, akikkel előre közölte, kinek hova kell ülnie.
Először nem értettem a furcsának tűnő jelenetet, ám sok időm nem volt gondolkozni, mert megérkezett egy fiatalember, aki csendes hangon közölte, hogy a szék, amin ülök, az ő helye. Zavartan néztem rá.
Kiderült, hogy a terembe egyenként bebocsátottak kivétel nélkül az üzem fehérgalléros alkalmazottai, akiket munkaidőben köteleztek arra, hogy meghallgassák a miniszter és üzemük vezetőjének ünnepi beszédét.
A terem „feltöltését” – képtelenség erről másként fogalmazni – a helyi vezetés annyira komolyan vette, hogy minden székre jutott egy-egy alkalmazott, így az eseményre érkező nyolc-tíz újságíró a terem végébe szorult. Hely kizárólag itt maradt.
A terem kétségkívül jól mutathatott, még akkor is, ha egy sajtótájékoztatóra nem szükséges beültetni a cég dolgozóinak sokaságát, akik fegyelmezetten hallgattak, amikor azt kellett tenniük, és tapsoltak, amikor az esemény koreográfiája ezt így kívánta meg.
Hiába kötötték lelkünkre szerkesztőink, hogy mindenképpen szólaltassuk meg Szijjártó Pétert, a sajtótájékoztatót gyakorlott módon úgy szervezték, hogy erre esélyünk sem volt. A vendéget a cég vezetői viharos gyorsasággal kivezették a teremből, ahogyan véget értek a beszédek. Szerettük volna követni, de a biztonsági emberek az utunkat állták, és valami olyasmit magyaráztak, hogy „az üzemi területre tilos a bemenetelünk”.
Nem tudhatom, utólag ki mit gondolt erről a rendezvényről. Lehet, hogy az akkor a legújabb és legnagyobb szolgálati BMW-jében Budapestre tartó külgazdasági és külügyminiszter elégedett lehetett, hogy lám, milyen sokan voltak kíváncsiak a látogatására.
Talán meg sem fordult a fejében, hogy a jelenlévők csupán díszletei voltak egy Potemkin-eseménynek, ami feltűnően sok hasonlóságot mutatott azokkal a külügyminisztériumban rendezett sajtótájékoztatókkal, amelyeken a széksorokat az ottani adminisztráció tagjaival töltötték fel.
Bizony, így könnyen összekeveredik a látszat és a valóság. Ez lehet, közelebb visz annak megértéséhez, miért néztek a Fidesz politikusai és választói hitetlenkedve az országgyűlési választások éjszakáján az eredményeket közlő monitorokra.