Egyre inkább az emlékezet süllyesztőjébe kerül az idei nyár egyik legnagyobb eseménye, a labdarúgó-világbajnokság, amely rendhagyó volt. Soha nem rendezte eddig három ország, soha nem szerepelt rajta negyvennyolc csapat, soha nem utaztak a mérkőzések helyszínei miatt annyit a csapatok, mint 2026-ban. És talán – bár ebben tévedhetek – soha annyi fegyelmezetlenséggel nem hozták a játékosok hátrányba a saját csapatukat, mint ezen a világbajnokságon.
Ezek sorából egyet emelek ki, a kiállításokat. Nehéz volna felsorolni, hány játékost küldtek idő előtt az öltözőbe a bírók, mert durván szabálytalankodtak, vagy mert „színészkedtek”, azaz szerették volna megtéveszteni a játékvezetőt. Nem sportcikket írok. Tudom, sok embert érdekel a foci, még többet nem.
A sportban, ahogyan az élet szinte minden más területén, ha arra kerül a sor, hogy eldöntsük, ki a jobb, fontos tényezővé válnak az erőviszonyok. Ez utóbbi szoros összefüggésben állhat a létszámmal.
Egy újság szerkesztőségében sem teljesen lényegtelen, hány újságíró, szerkesztő, tördelő áll rendelkezésre, hogy elkészítsenek egy lapszámot.
Fontos kérdés ezeknek az embereknek a szakmai minősége, de nem tekinthetünk el attól sem, hogy az adott feladat elvégzését szám szerint hány embertől várjuk el.
Pontosan így van ez a fociban is, ami ilyen értelemben az élet metaforájának is tekinthető. Miért? Igyekszem megvilágítani. Sorsdöntő középiskolai mérkőzést játszott középiskolánk focicsapata az ősi rivális békéscsabai Rózsa Gimnáziummal. A tét a területi döntőbe jutás volt. Az első mérkőzésen idegenben döntetlent játszottunk a jó erőből álló csabaiakkal. A feladat innentől kezdve látszólag egyszerű volt: hazai pályán győzni kell.
Edzettünk, készültünk, fogadkoztunk, hogy „most elkapjuk” a szomszédvár csapatát. Az egyenlő erők csatája egy félidő után gól nélküli döntetlenre állt, amikor a hatvanadik perc tájékán valami végzetes történt.
Csapatunk egyik védőjátékosa rendkívül durván szabálytalankodott ellenfelével. Érthetetlen volt, ami történt. Nem ígéretes támadást, nem gólhelyzetet akadályozott meg a csapattársam, hanem feleslegesen szabálytalankodott. Azonnal és jogosan kiállították.
Kiabálva, szitkozódva ment le a pályáról, mi pedig dermedten néztünk egymásra, mert megfogyatkozott csapatunk csapdába esve, kelepcébe zárva érezte magát.
Szörnyű volt arra gondolni, hogy saját játékosunk hagyott cserben. Elárult mindent, amiről a nagybetűs CSAPAT, egyáltalán a csapatjáték szól.
Harminc perc volt hátra a mérkőzésből. A játék belső logikája, az emberhátrány miatt végül kikaptunk. A találkozó utolsó harmadára felborultak az erőviszonyok. Kizárólag védekeztünk, ostromlott vár volt a kapunk. Az a hit tört meg a csapatunkban, amely nélkül nem lehet győzni.
Utólag sem vagyok rá büszke, hogy a lefújás után az öltőzőben összeverekedtem a kiállított sráccal. Dühből ugrottam neki, alig tudtak bennünket szétválasztani. Utolsónak tusoltam le. Hosszan ültem az akkor már üres helyiségben, és ritkán éreztem magam annyira egyedül, mint akkor.