A címben idézett félmondat Kósáné Kovács Magda jóvoltából híresült el: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.” Ennek önkényes parafrázisát érzem ma aktuálisnak, akár a köztársaságielnök-jelölés első, kudarcos szakaszát, akár a köztévé mellényúlásainak miniszterelnöki korrekcióját tekintve: „Nem elég demokratának lenni, annak is kell látszani.”
A szenvedélyes sajtótörténész, Zöldi László írásaiból tudom, hogy nem Magda volt az első megfogalmazója a gondolatnak, de kitűnő politikai érzékkel, jókor alkalmazta, ezért méltán fűzzük az ő nevéhez. Valaha Julius Caesar mondhatott hasonlót, ugyan a női erényről, de ő is politikai céllal. Tekintélyét védendő el kívánt válni a házasságtörés gyanújába kevert feleségétől, mondván: mindegy is, mi a valóság, az ő hitvesének erényesnek kellett volna látszania.
Zöldi találta meg azt is, hogy 1993-ban éppen a Népszavában írta le Pallagi Ferenc újságíró szinte a mai formájában a mondatot. Aztán a vitathatatlanul feddhetetlen politikus, Kósáné Kovács Magda a hírhedett Tocsik-botrányra alkalmazta, egy rádióinterjújában. Emlékeim szerint kicsit később, a Postabank kedvezményes VIP-hitelei kapcsán vált mindennapossá a szocialista vezetők belső nyelvhasználatában is.
Ugyan távolról sem hibátlan, de a későbbiekhez képest mégiscsak boldog korszak volt. Abból a szempontból biztosan, hogy fel lehetett tételezni: többeknél csak a negatív látszat csal, tessék szíves arra is ügyelni.
Aztán a NER idején a szállóige eredeti jelentése kifordult. Elég volt csak a látszatra adni, a valóságos tisztességre nem volt vezetői igény.
Kósa Magdának a szellemét is kiűzték a főnöki irodákból. Ekkor mondhatta a miniszterelnök, miközben családja és baráti köre az ország leggazdagabbjai közé emelkedett, hogy ő nem foglalkozik gazdasági ügyekkel. Az utolsó években aztán jött a „luxizó” provokációk, a trambulinról a vízbe pisilés csúf végjátéka. A szólást nyugodtan törölhettük a szótárból: már a látszat sem számított.
Most megint számít. A valóság is, a látszat is. A közvélemény felcsattan, ha ellentmondást érez szavak és tettek között.
Ez jó hír. De felértékeli a pontos, végiggondolt kommunikáció jelentőségét. Jobb lett volna például, ha mindenki számára a legelején még egyértelműbbé teszik, hogy a közvetlen elnökválasztás később lesz. Hogy a döntésért felelős parlamenti többség most csak javaslatokat vár, ezekről nem lesz idő komolyabb szimpátiaszavazásra, érdemi nyilvános vitára. (Persze azért belefért volna valami nyilvános összesítés, visszacsatolás a beérkezett nevekről. És – de ez már lerágott csont – nem illett volna egy nap múlva lecsapni a tutinak szántat.)
Jobban szerettem volna, ha a sikeresnek ígérkező második jelölési szakaszban is még egyértelműbbek a keretek. Ha sikerül világosabbá tenni, milyen elnöktípusokat tudunk elfogadni, mit várhatunk tőlük. Azt ugyan megértem, hogy az előzetesen kiszűrt tíz, majd a frakció elé szánt (nagyjából kitalálható) három név nehezen lehetne mindvégig nyilvános. Komoly, jó jelöltek talán visszariadtak volna, hogy akár a „vesztes” pozícióját is előre fel kell vállalniuk. Bár magam megfontolnám annak a módját is, hogy senki se „veszítsen”. Hiszen a szóba került kitűnő emberekre többféle funkció is várhat. Például nem csak az elnök lehet az, aki az alkotmányozás társadalmi folyamatát szellemileg vezérli, összefogja. Lehet egy team is. Aztán keresünk pl. ombudsmanokat is, immár valódi jogkörökkel, és így tovább.
De ideje szembenéznünk a saját, ellentmondásos elvárásainkkal is. Ezek a közmédia elhibázott döntését követő miniszterelnöki „nem hinném” kapcsán váltak szembetűnővé.
Mert valljuk be, ha a rendszerváltás személyi elvárásaival ellentmondásban került volna vezető pozícióba valaki, azért is Magyar Pétert hibáztattuk volna, mondván: kibújt a szög a zsákból, jönnek elő a fideszes főkáderek!
Így viszont azt mondjuk: hogyhogy beleszól a független média működésébe?
Mindkét elvárásunk érthető. Egyszerre akarunk fékeket és ellensúlyokat, kormányfüggetlen intézményeket, jogállami demokráciát, ugyanakkor a változást személyében garantáló, omnipotens vezért, szebben mondva: felelős vezetőt. Orbán ellentétét, de Orbán hatalmával.
Átmeneti korszakban vagyunk: az új, demokratikus rendszer még nem a konszolidáció, hanem a kiépülés állapotában van. Közben, az átépítés alatt a boltnak zavartalanul üzemelnie kellene.
Ezért kisebb bajnak tartom, hogy a kormányfő keresztbe feküdt egy a változások hitelét rontó intézkedésnek, mint ha az végbement volna. Más kérdés, hogy neki meg nem nyilvánosan, csak a háttérből, tapintatosabb rákérdezéssel kellett volna lépnie, mert ez így aggodalmat keltett: ugye nem kívánja ezt normális gyakorlattá tenni? Ezt utólag sem ártana leszögezni. Szóval: nem elég demokratának lenni, annak is kell látszani.
Ebben az átmeneti, még nem konszolidált szakaszban egyet tehetünk: ezeket a dilemmákat nyilvánosan megbeszéljük. A saját ellentmondó igényeinket is. Sürgetve és figyelve azt, mikor léphetünk túl az átmeneten. Amikor a bűnösöket már az igazságszolgáltatás nevezi meg, a független intézmények szervezete és a részvételi demokrácia csatornái valóban kiépülnek. Amikor már nem kérdés, hanem bizonyosság, hogy a rendszerváltás rendszerváltásnak is látszik.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.